Mindig tudtam, a szovjet utódállamok közbiztonsága némileg labilis...
Az eset a következőképpen történ(hetet)t:
Mint jó kollégista, tapasztalatoktól felvértezve a mostoha hűtő nélküli idők ellen, a bontatlan, finom sajtomat az ablakpárkányra helyeztem el kívülről persze, hogy kevésbé viselje meg a kinti 10 fokos éjjel, mint a benti 25. A másik kiváló szakember hasonló indíttatástól vezérelve szintén kifüggesztette élelmét az ablakon
kívülre. (a szálló hátsó frontján volt a szobánk, tehát nem rongáltuk a homlokzat vonzó összképét cseppet sem.) Reggel lesem a sajtot, hát sehol semmi... Illetve a csomagolása a tető vonalán túl néha látható, ahogy a szél meglebbenti... Aztán Donner Wetter, s egyéb festői szavak kíséretében megjegyzi a másik közegészségügyi biztos is, hogy este valami kapirgálást hall, hát kinéz a sötétítőn túlra, s ott egy madár operálja ki éppen a zacskóból az elemózsiát.
Hát így történt. Madarat lehetett volna fogatni velünk, csak nem örömünkben. De több is veszett Mohácsnál.
Ma 9-kor reggeliztünk, némileg változatosan ismét tojást, viszont a tea jól esett. Vizsgáljuk hát meg a lett főváros nappali báját. Szokás szerint borús idő és szemerkélő égi áldás kísérte a tárasaságomban vágtázó két apokalipszis lovasát.
Persze ennyi azért kevés, ennél többet kell mutatnia a lett időjárásnak ahhoz, hogy
minket eltántorítson választott utunkról.
Múzeumban nem jártunk, mert söröztünk csak. Na jó nem, természetesen nem a sör az életünk ereiben áramló anyag, hanem a magasztos gondolatok, a szép eszmék szeretete, s természetesen a kulturális ingerek szimbiózisa. Ennek jegyében meglátogattunk néhány templomot ezúttal belülről is, Voltunk a Szt. Péter templom tornyának tetején
megszemlélve a hunok lábai elé boruló Rigát. Viszont az érdekes volt, hogy nem volt gyalogos megközelítési mód. Lift van csak és kizárólag. Bár a vádli kívánta volna, így a kényszer győzött.
Ez pedig a dóm belső udvarának kerengője.
Szellemi táplálékot ebédeltünk, megterített asztalunk a rigai dóm volt, a menü pedig templombelső, s Aivars Káléjs. Aki műveletlen tuskó lenne, azzal könyörületből közlöm, ő egy világhírű lett orgonaművész és komponista, s ez alkalommal Mulet, Hesford, Vierne és Bach műveket
adagolt asztalunkra. Eme slágereket dudorászva keltünk hát útra a távoli lengyel föld hívásának engedve. S bár lengyel magyar két jó barát, azért nem isszuk
mi meg a lengyelek borát, hanem inkább maradunk a sör és zubrowka vonalon. Természetesen csak ha időnk engedi, s akkor is csak oly kivételes esetekben, ha külső kényszerítő eszközök előtt kell meghajlania dacos magyar öntudatunknak. Ki tudja mire képesek ezek az idegen népek, még az is lehet csellel és ármánnyal célt érnek és valamilyen fifikás módon megitatnak velünk valamit...
Litvániában az ország kultúráját mindössze egy szippantásnyira tudtam élvezni - a nyitást követően, majd el is fogyasztottam a nedűt.
De ami elmondható mindenképpen összegzésként, hogy itt már van éjszaka! Sötét, Hold, meg minden.
Meg aztán némi nemzeti étket is be kellett táplálni a létfenntartó rendszerbe, s mint ilyen, egy krumplilángos szerű, gombás raguval megbolondított finomság került az asztalra.
Noha a szálló kinézete a klasszikus munkászállót idézi, a konyhája igazán remek.
És hogy miként táncoltak a lengyelek 1865-ben? Nos a válasz kézenfekvő...
Legalábbis a poháron megvannak ennek a történészek által is igazolt nyomai.
1 megjegyzés:
Világkörüli útra mentetek? Nem rossz! Azért a végén remélem, hogy a Soproni még le fog csúszni :)
Megjegyzés küldése