2012. április 23., hétfő

Búcsú Japántól

Osakában ébredtem másnap. Terveim szerint itt nem akartam különösebben körülnézni, inkább Himeji és Kyotó voltak a célpontok. Sajnos azt megtudtam, hogy a híres várkastély, ami rengeteg filmben is szerepelt már épp felújítás alatt áll. Egészen 2015-ig. így ezt nem fogom látni tényleges pompájában. Ezért úgy döntöttem, mégiscsak elmegyek és megnézem magamnak. De előtte még a hajnali szentélylátogatás sem maradhatott ki a programból.
S aztán már Himeji...
Itt a prospektus és a valóság látható. Azért jó volt ennek ellenére. Be lehetett menni megnézni ahogy ügyeskednek a restaurátorok. A japcsik építettek egyébként egy teljesen komoly burkot, ami egy épület több lifttel, szép fapadlóval meg minden, hogy szegény hazafiknak ez idő alatt se kelljen nélkülözniük a nemzeti öntudatot. Már amennyiben igényük volna rá.
Tulajdonképpen nem bántam a dolgot, így legalább láttam hogy csinálták 500 éve a falakat, miként építették fel az épületeket. Mivel viszonylag korán végeztem, ahogy arra számítottam is, gondoltam délután még belefér a Kyotó vár és park megtekintése is. Erről annyit kell tudni ez nem valódi műemlék, betonból építették újjá. Az üzleti negyed szomszédságában lévő parkban áll. Mivel cseresznye az itt is terem, így a parkban rengeteg fiatal volt. Például voltak miniszoknyában és magassarkúban tollasozó lányok is... De mivel az ilyen események nem kötik le egy férfiember figyelmét, inkább a virágszirmokra koncentráltam, s csatlakoztam a partihoz az éppen nálam lévő kis whiskeymmel karöltve. Mert ugye sose tudni mikor szorul az ember egy kis melegségre az idegenben...
Aztán a partyt elmosta az eső. Ez volt az első alkalom komolyabban esett a kirándulás alatt, de a védőital már bennem volt, s a puffin mellett ez a másik dolog ami erőt és mindent legyőző akaratot ad. Tehát a problémákat sztoikus nyugalommal és mosolyogva vettem tudomásul.
Este hát jó hangulatban érkeztem vissza a szállásra. S másnap már jött is a repcsi Manilába... De szerencsére csak este, így irány Kyotó! Ugye ez volt sokáig a sógunátus székhelye még az Edo korszak előtt, így itt aztán van mit nézni. Hogy a manga-múzeumról már ne is beszéljek :(
Az utolsó kép a híres kert, ahol sohasem lehet látni az összes nagyobb követ, a kert egyik pontjáról sem. Kivéve ha eléred a Nirvanát. Viszont ez ugye a kert a csendes meditálásra, ehhez képest rengeteg ember volt ott folyton. Nem is akartam bemenni, de pont útba esett... Innen még a Golden Pavilonba mentem, s ezután visszasétáltam a Kyotó palotához. De ez akkora volt hogy 8 percig mentem a falai mellett és még mindig nme volt bejárata. Igy ezt kihagytam belülről, s inkább a manga múzeumba mentem el. Ez nagy hiba volt! Mármint hogy nem ide jöttem vagy 4 napra kizárólag... Szomorú voltam. Aztán rohantam a vonatra elérjem a reptéri expresszt. Szó szerint. De sikerült nagy véráldozatok árán.
A manga múzeumban nem szabadott fotózni, de mire észrevettem ezt már lekaptam, mivel személyes kötődésem volt :) Amúgy voltak képregények 1946-ból is... A legsikeresebb füzetből pedig több mint 5 milliót adtak el. Otthon a Naruto ismerhetik páran, az a második volt az egyik részével, 3,5 millió példány. Hihetetlen számok. A repülő természetesen késett, mert a Cebu Pacificről ennyit kell tudni. Mindig késik. De azért hazaértem éjjel 2 körül, fáradtan, de belül sok kis képpel a koponyám falára festve.

2012. április 15., vasárnap

Az utazás napja

A cudar idő ellen folytatott harcban immár győzelemre álltam tehát, így nem volt miért küzdenem tovább az elemekkel. Naganóba vonatoztam hát, s ott is töltöttem az éjszakát. Mivel itt meglehetősen fáradt voltam, nem sokat keresgéltem szállást, az első amit megláttam az állomással szemben volt, s nagyjából 4000 jen-be került. Itt kértem még reggelit is, illetve rábeszéltek, mert milyen menő már Japánban szállodában reggelizni :) Persze erről foglalmam sem volt, de hát egyszer élünk...
Hajnalban akartam indulni Tokióba, de aztán a reggeli ugye keresztülhúzta számításaimat, s akkor már úgy éreztem el kellene mennem a naganói híres szentélybe is, ami kb 1400 éves, s különlegesség, hogy a gyengébb nem képviselői előtt is nyitva állt. Ez amolyan zarándokhely, s életében egyszer minden hívő meglátogatja.
Ezt követően már nem volt miért maradni, irány hát a főváros. A Pályaudvar nem semmi. Ezért kiérdemelte a nagy P betűt is.
Azért valahogy kikeveredtem, vagy mondhatnám kisodortattam magam a tömeggel, s megtekintettem a császár lakhelyet körülölelő parkot. Eredetileg arra gondoltam a Nemzet múzeumba elmegyek, az mégiscsak valamit kell tartalmazzon a hely miliőjéből. Alapvetően a helytörténeti és nemzeti múzeumokat Európában nem szeretem, mert mindenhol ugyanazt lehet szinte látni, de ez mégiscsak valami egészen más kell legyen... S az is volt. Tehát a vasútállomás közelében voltam még, így megkérdeztem pár békés járókelőt, hol is fekszik a múzeum, milyen metróval lehet eljutni oda. A tősgyökeres bennszülöttek nem igazán vágták az angolt, így végül feladtam, s megkérdeztem két sápadtarcút. Meg is tudtam a titkos információt. Ment oda vonat meg két metróvonal, az egész egy parkosított közegben található, karöltve egyéb múzeumokkal. Aznap ugye vasárnap volt, s okos Márton kitalálta milyen jó is lesz majd vasárnap lenni Tokióban, nem lesz se tömeg, se tülekedés. Megyek le a metróba kis feszültséggel bensőmben, de igen, ezt nevezem én a taktika és tudás játékának! Sehol senki, a metrókocsikon csomó üres ülőhely! Gondolatban többször vállon veregettem magam... A metró amivel mentem nem pontosan a parkhoz vitt, kis séta előzte meg célom elérését. Az utcákon is limitált volt a gyalogosforgalom, tulajdonképpen nem látszott egyáltalán a város lakóinak milliós nagyságrendje. Volt útközben bonsai vásár is, csak úgy egy iskola udvarában. Ennek kifejezetten örültem, mert mindenképpen szerettem volna látni pár bonsai-t mielőtt elhagyom a felkelő Nap országát.
S hirtelen ott álltam a park bejáratánál. S ekkor legmélyen belül... halálhörgés, siralom... A parkban volt egész Tokió lakossága. Az egész... Brühühü. Az első sokk után agyam és érzékszerveim vészleállását követően újraindultak, s már kezdtem a dolog mókás oldalát látni. Volt egy csónakázótó, ahol a vízfelület jelentős része telítve volt vízi járművekkel. Úgy nézett ki mint a dodzsem... Komolyan. Aztán kitaláltam a megoldást. Valószínűleg azért kell ennyi hajó egyszerre, mert különben nincs elég víz... mert ugye, minden vízbe mártott test... kiszorít némi vizet. így kevés vizecskével is lehet egy tó látszatát kelteni, ha milliónyi hajót engedünk bele. Zseniális gondolat! S ezután jött a kálvária. Át kellett jutni pár hídon és úton a valódi parkba, mert ez csak vmi csónakázós szárny volt. S itt már tömeg volt. Lassú haladással. Néztem is az órám, vajon 3 óra alatt elérem-e az 500 méterre lévő múzeumot... Nagy nehezen átevickéltem. S ekkor újabb próbatétel következett. Jesszus szakállára, hisz itt cseresznyevirágzás van!!! Ó neeeeeeeeeeee... A fő park telis-tele volt. Emberekkel. Mindenütt. Itt megutáltam Tokiót. Pedig első két óránkat nagy megértésben és barátságban töltöttük. De a cudar mindenit, ha így hát így, barátság vége.
Azért kimerülve a múzeumot is sikerült végre a látótávolságomba hozni, s ez felvillanyozott, utolsó métereimet már-már szökellve tettem meg. Bent persze nyugalom volt, s jóval kevesebb ember. A kertje tényleg szép volt, ahol éppen a 140. cseresznyevirágzást ünnepelték. Illetve most tartották a 140. alkalommal ott a kertben. Nem rossz.
Itt nézik a birkák a virágzást. S örültek, ha a szél lefújt pár szirmot.
Innen már csak vissza az állomásra, s a vonatra Osakába. Az utolsó két éjszakára itt volt szállásom. Ez volt a legolcsóbb mind közül, kb. olyan 8. kerületes világban. Voltak hajléktalanok szép sorban aludtak, s látványosan sok kocsma volt (szolid kis függönyszerű intimitásőrrel mely a bejárat és az ablakok előtt lóg kívülről, s ha be akarsz kukucskálni fel kell emelned, vagy be kell menned), főleg fásult arcú idősebb emberekkel. Pár részeg mászkált-dülöngélt erre-arra. Egyik az esernyőjével kardozott egy láthatatlan ellenséggel. Szóval a környék nem volt 5 csillagos, de örültem ennek is, mert így többet lehet látni a valóságból. A szállodában a recepción csodák-csodája a figura angolul is beszélt egészen tűrhetően. A hely olyan volt egyébként mint egy lerobbant munkásszálló, de a zuhanyzó a wc és az ágy ellen nem volt semmi kifogásom, azok jók voltak. A szoba maga aprócska volt, egy gnómok méretére készült vas ajtó volt minden szobán, bent a padló többsége csikkek által kiégetve, a bútorok kopottas sárgás színe sem a szoba melegségét támogatta. No de mint mondtam az ágy kényelmes és nagy volt. Én meg csak aludni akartam itt, nem leélni az életem hátralevő részét :)

2012. április 9., hétfő

Hogyan kell túrahátizsákot szakszerűen bepakolni

Nos a bácsika valóban kinyitott 9:30-kor, én addig elütöttem az időt reggelizéssel. Kerestem egy kilátópontot abba az irányba ahova mennem kell, s ott elköltöttem a szendvicsemet. A figura tudott angolul, ami meglepett, s a kértem is egy térképet tőle. Kiderült, ez a hely egy menő terület, s valóban egyszer szívesen eltöltenék itt hosszabb időt is. De ami engem érdekelt, az most elsősorban a skóciai út méltó folytatása, s leborulás a természet adománya, a whiskey előtt. Egyszer már ittam japán whiskey-t, sokan nem is tudják van ilyesmi, pedig már az 5 nagy elismert termelő ország között tartják számon. De most élőben, ami mégiscsak felemelőbb... Mondta az öregúr, taxival negyed óra, vagy várjak a buszra, az 11 után megy. Hát persze. Szóval irány az irány, jöhet a menet. Neki is indultam, némileg hideg volt, így mint korábban említettem újabb rövid ujjút vettem fel, mert hosszú ujjút csak egyet hoztam (véletlenül). még a kapucnit is feltettem. Kicsit olyan baltás gyilkos kinézetem lehetett...
Aztán mikor már már felfelé mentem, néztem a térképet, s egy japán megkérdeze minden oké-e. Mondom, persze. Kérdezte, a lepárlóba megyek? S hogy ő is arra megy most a kis kocsijával, elvisz. Hát mondom már nincs messze nem? De csak jöjjek. Hát jó. Kb 2 perc múlva odaértünk :)
Aki még sosem volt ilyen helyen, de lehetősége van egyszer, az látogasson el egy valódi lepárlóba. Persze ne vmi győri likőrgyárba... Ahogy belépsz az erjesztés helyére már érzed is a levegőben. Love is in the air... No ez olyasmi mint a sörgyárakban, mármint ha az erjesztési folyamatról beszélünk. De ahova igazán élmény bemenni, az a hely, ahol a hordókat tárolják évekig, bennük az ambróziával. Ennek viszont tényleg kiváló illata van. Mivel általában a hordókat már korábban esetlegesen más alkoholok tárolására használták, s így a whiskey magábaveszi azok aromáját is. Ami külön meglepő volt számomra, nem volt semmi belépő... de ennek ellenére a túra végén a "ház" mindig mutat valamit. Jelen esetben ugye Hakushu whiskeyt. Ingyen. Skóciában ez nem így van. Persze azok skótok. Jó volt, szép volt, ideje utamat folytatni. Ebédet követően, természetesen. Itt meg is indultam az állomás felé, de a természet hívó szava hirtelen közbeszólt, így jobbnak láttam visszafordulni, mivel még csak 10 percre voltam. Itt meg nem lehetett volna hol gazdagabbá tenni a talaj humusztartalmát, mivel az út mellett vagy sziklafal, vagy kerítés, vagy nagy mezők voltak. Végül épp jött egy busz, így visszafelé már kényelemben utaztam. S hogy mi kell a túrahátizsákba? Nos mint evidens, legfelül kell legyen, amire bármikor szükség lehet. Ha hegyekről van szó, ahol hideg van, akkor teljesen kézenfekvő...
Szóval azt mondja, hát adjam a másik útlevelem is. Én meg nem értem mit akar. Aztán végül kiderült a voucher, amit kaptam postán Gandhitól, na az két utalványt tartalmazott, mindkettő a nevemre, különböző sorszámmal. Mondom, hát én csak egyedül vagyok, szóval ha ez valóban kettőt ér akkor valami elkeféltek onnan ahonnan ez jött. Persze utólag már könnyű okosnak lenni, de akkor visszamehettem volna még egyszer Japánba, s megint lett volna egy heti bérletem a vonatra? Valószínű nem, mert a borítót meg elvették volna az elsővel. Hát apám, vagy akárki névrokonom most vendégem lett volna egy pördülőre... No de lényeg a lényeg, egy elég volt, s megkaptam a bérletet, azon melegében, frissen ropogósan fel is használtam helyfoglalásra Hiroshimába. Japánban van többféle vonat, a shinkanzen a legkirályabb, de abból is van több osztály. Kettővel csak Hirohito mehetett, így azokra még a szuper bérletem sem érvényes. Ezek a leggyorsabbak. Igazság szerint nem is a leggyorsabbak, mert más osztályban is rendszeresítve vannak az N700-as mozdonyok - ha lehet ezeket még így nevezni - csak azok több helyen is megállnak. Na ilyen a Hikari is, amire lett jegyem végül. Normál japcsi nem is álmodhat ilyesmiről, nekik meg nem lehet ilyen bérletet venni, ahogy koreaiaknak is tiltott gyümölcs volt (lett volna...) az ottani bérlet. Nekik kell venni shinkanzen jegyet, majd ha olyan a vonat és nem kell rá helyjegy, akkor pár kocsi ezen "csóriknak" van fenntartva, a többi meg vagy szimpla, vagy "zöld" kocsi. A zöld a kényelmesebb állítólag. ott csak négy ülés van egy sorban, mi meg nekem jut a bérlettel ingyé' az a szimpla cucc, 5 üléssel. De ez teljesen jó, és még a lábam is ki tudom nyújtani. Amit még tudni érdemes, hogy lehet venni egész Japánra érvényes bérletet, meg a régiókra érvényeset is.
Hiroshimában már tudtam hova kell menni, mivel megnéztem okosan előre, s hipp-hopp 10 perc alatt ott is voltam gyalog. Azt mondta a honlap japán stílusú ryokan. Ez annyit takar nincs ágy, hanem gyékénypadló matrac. Ennyit tudtam előre, s így nézett ki.
Mivel még csak 5 felé járt, gondoltam a kastélyt megnézem hamar. Persze a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, ez ugye csak műemléknek látszó épület, mivel egy augusztusi reggelen 8:15 perckor huss, elenyészett. De aztán visszaépítették olyannak amilyen volt. Egyébként a szállásom is azon a területen volt ahol ahogy mifelénk mondják: isa, por és homou maradt csak anno.
Még elsétáltam a mindenki által ismert mementóhoz is. Tényleg elég szívszorító látvány. Emellett gondosan ügyeltek a japán turizmus felelősei, hogy noha angolul nem sok információs tábla van (ahol japán van, de nincs fordítás), de minden az atomvillanással kapcsolatos dolog, angolul is ott van. Pl. ez a fa túlélte, vagy ez a híd újjá lett építve a bomba után, stb. De persze meg lehet érteni. El is mentem csicsikálni. hideg volt éjjel, de volt hősugárzó, amit be is kapcsoltam. Egy héttel előtte nem gondoltam, ilyesmire lesz szükségem a közeljövőben. Másnap aztán elsétáltam a vasútállomásra, illetve a turista infóponthoz, miként is lehet eljutni a közeli szigetre, ahol a mindenféle képeken megjelenő narancssárga kapu is van. Ez Japán 3 fő nevezetessége közül az egyik. Bizonyára varázsereje van vagy ilyesmi. A vasóti bérlet erre a kompra is jó, így boldogság töltötte el szívemet, s már ringatóztam is a hullámokon úticélom felé. Andzsin-san jól végezte dolgát, így épségben-egészségben érkeztünk a túlpartra. Noha kora reggel volt még, de már turistahordák falták fel szemeikkel a látnivalókat. Van itt egy szentély, ami a víz felett terül el, igen ez az, ami a narancssárga kapu mellett fekszik. Nos mindez igaz, ha épp nincs apály. Akkor a kapu alatt is lazán lehet sétálgatni. S most éppen afelé tendáltunk. Sebaj, azért így is szép volt. Rengeteg szentély van ott, s mellette amolyan szentendrei utcácska, mindenféle hülyeséggel, amire sosincs szüksége az embernek, de mégis vesz valami emléket. Ami jó esetben made in china. Vajon Kínában tényleg helyi a dolog? De ez most nem is érdekes. Néha kezdett csepegni az eső, aztán meggondolta magát. A tömeg azért egyre nőtt. Mindenfelé őzek bámultak, szabadon mászkálva a turisták között.
Végül a távozás gondolata beférkőzte magát tudatomba, s addig-addig erősködött, míg ellenállásom már hasztalannak bizonyult, irány hát a békének szentelt városrész, amit az amerikaiak egy baráti gesztussal megtisztítottak nekik, céljuk kivitelezhető legyen. Itt található a béke harangja, az áldozatok emlékműve, s még pár hasonló szobor / emlékmű / építmény. S természetesen itt van a Béke Múzeuma is.
Erről olvastam már korábban, s az egész Hiroshima, Nagasaki témakörről pár utazásos honlapon. Ilyenkor magyar nyelvűt már elvből nem keresek, inkább angolt, ha nagyon megszorulnék németet. Na itt az angolokból nem volt hiány, de érdekes volt olvasni ezeket: "...ne érezzünk szégyent a városban, de ne is hozzuk szóba az atombomba tényét...", " ...kiállítás megrázó, utána vegyünk egy fagyit, mely megnyugtatja lelkünket...". Komolyan, furák ezek az amerikaiak. Természetesen a kiállítás szomorú, leginkább az apropója miatt. Viszont ez átfordul egy erőteljes tiltakozásba a jelenkor atomfegyverei ellen, bemutatva az elmúlt 70 év történéseit. Mi, magyarok is büszkék lehetünk, Szilárd Leó ott figyel egyik képen, kiemelve, hogy az Einstein által szignózott levelet az USA elnökének valójában Szilárd fogalmazta, az atomfegyver bevetését szorgalmazva. Nem is értem ezt miért nem hirdetjük büszkén. Kifelé még aláírtam én is, tiltsák be az összes atomfegyvert, gondoltam Magyarország stratégiai jelentősége ettől csak nő majd... Más már nem is maradt aznapra, mint a készülődés a másnapi korai vonatra. Azaz semmi, nem volt mit készülődni. Reggel kelés fél hatkor. Eredeti tervem az volt, talán az elkövetkező két napban felmegyek Hokkaido szigetére, de éjszakai vonattal túl lassú lett volna, nappal meg sajnáltam rá az időt. Eleve úgy terveztem egyébként, az út elején és végén legyen stabil szállásom, közben meg majd ahogy alakul. Előre lefoglalva szállást olyan 1700-3500 jen között lehet (fiúknak, mivel sok hely nem fogad női vendéget, persze ezek nem a hagyományos szálloda színvonalat képviselik), ha meg csak úgy keresnél éjjelre tényleges alvóhelyet, akkor a skála már nagyobb kilengésű, de erről később. A lényeg, hogy nem kellett alkalmazkodnom semmihez. Végül úgy gondoltam, megnézem a Fuji hegyét, majd északra vonatozom. Megállok éjszakára, s másnap majd tovább Nagano reggel, onnan meg délután Tokió, s akkor szombat este Tokió, másnap meg megnézni pár dolgot. Tervnek szép volt, de másként alakult kissé. Elementem hát a Fuji közelébe, felvonatoztam az északi oldalán, ott túráztam egyet, hogy kijussak a lakott területről, de aztán beláttam ez nem lehetséges az adott idő alatt. Sajnos nem a legmegfelelőbb települést választottam, de ez volt legközelebb a hegyhez. Japánban valami perverziójuk van a vasútépítőknek / villamos műveknek, mivel MINDEN látnivaló esetében a légkábeleket a sín és a látnivaló között viszik. Soha nem a másik oldalon, hanem pl. a tenger és a vonat között, vagy a hegyek és a vonat közöt, vagy a tó és a vonat között. Ha igazán érdekes vagy egyedi látnivalóról van szó, akkor van egy speciális karvastagságú kábel, amit jóval lejebb visznek, kb az ablak középvonalánál. Szerintem ebben nincs is semmi, csak azért van, hogy a japánok ne bámészkodjanak, hanem dolgozzanak a vonaton is.
Majd visszamentem vonattal a keleti oldalon, s vártam a Super View Fujikawa nevű vonatra, vigyen nyugatra a hegy déli oldalán. Ez a Fuji amúgy böszme nagy egy jószág. Én az hittem egy vulkán nem lehet ekkora... Helyet már előre foglaltam örültem is a hegy oldalán lesz amikor majd kecsesen elsuhanunk mellette. Ez jól is indult, a vonat ment egy állomást, majd hopp elindult visszafelé... a csatlakozása a szárnyvonalnak ott volt, s így a másik oldalra kerültem... de volt hely sok, így nem volt nagy az ijedelem. Viszont naplementére terveztem odaérni, mármint, hogy a hósipkát fesse pirosra a nap átsütve a vonat felett, de még túl rövidek a napok ehhez / túl sok kábel volt az ablak előtt, így erről lemaradtam. Kb egy hónap múlva tökéletes lesz az időzítés...
Aztán a Super View se volt többé szuper, mert a benti világítás miatt semmit se lehetett kint látni. felakasztott kabátom alá bújtam át, s így legalább láttam vmit, amit a Hold láttatott. Tényleg szép volt, valószínű napfénynél is csodálatos lehet, sok tó, völgyek, hegyek. Persze azért volt alagút is bőven, meg így sötétben nem zavartak az elektomos kábelek sem. Mikor ez eszembe jutott, kaján vigyor ült ki az arcomra, s jó hangulatban érkeztem Kofu városába. Nekiindultam hát portyámnak. Szállást kellett találnom. Azt még tudni kell Japánban a telefon általában nem működik, internet meg van mindenhol, de használni szinte lehetetlen. Kávézókban is. Viszont minden állomás közelében sok szálló van, hotel, vagy business hotel. Ez az eltévedt báránykák gyűjtőhelye, kik már nem tudnak az asszonyhoz hazamenni a hosszú, s kimerítő tárgyalással töltött nap után. Ilyen helyeken nőknek nem is adnak ki szobát. Viszont a tv mellett van átlagosan 4 prospektus különböző éjjel-nappal élvezhető feszültségoldó műsorokról. Persze nem ingyenes. Erről jut eszembe, furának találtam a szépfenekűs nénikkel borított könyvecskéket a boltokban, semmi fóliázással. Mondom mi lesz íg az ifjúsággal emberek. Egybe bele is néztem - pusztán kíváncsiságomnak engedve, s kötelezettségem tudatában, miszerint fel kell tárnom-e rejtélyt a kedves olvasónak -, s akkor leesett a tantusz... Ezek a valamik rendesen fotóval borított rajzolt műremekek voltak. De rengeteg. Persze a szokásos manga mellett. Szóval a térkép alapján elmentem pár business hotelbe, ugye péntek, tehát elvileg lehet hely. Persze angolul semmi, de azt levették mit is karok, s mutatták tele vannak. Végül két csilli-villi hotelnak nem adtam esélyt, s így rátaláltam a helyre. A szállás talán 5600 jen volt itt, de persze ez rendes hotel, fürdő wc szobában, stb. Mivel hideg is volt, meg egyébként is, már a szobában is termettem. Ezután elmentem wi-fi-t keresni, mivel a szállóban csak vezetékes net volt. De egyszerűen nem találtam. Pedig voltam a meki, starbucks, stb szemét helyeken is. Persze volt net, jelszóval védve, ami nem is jelszó, hanem néha egy vonalkód, amit le kell fényképezni, s akkor minden működik. De nálam nem, mert még utána is kérdez valamiket amit japánul meg kell válaszolni, ezért meg még mondjuk a billentyűzet kiosztást megváltoztatnám, de akkor se tudom beütögetni amit kér. Szóval hagytam az egészet. Hajnalban elmentem a közeli parkba, ahol valami romok is voltak, meg menő edzőterem. Mint utólag kiderült.
S frissen 8 előtt már robogtam is újabb kihívások felé. Mert új életcélt találtam! Lelkem összezúzva, alélten pihent porhüvelyemben mióta északi, hokkaidoi utamat elhalasztottam. Ennek fő oka az volt, ott található Japán egyik legrégebbi whiskey lepárlója... Zokogott, sírt hát bennem a gyermek, kinek álma szertefoszlott... Fájdalmas, sorssanyarító mély sebeket vágva harmoniám lágyan leomló selyemfátylán... Azonban kofui estémen eszembe ötlött a másik lepárlóüzem, ami úgy emlékeztem Osaka mellett van valahol. Ezeket a nélkülözhetetlen információkat már jó előre lementegettem, ha bajba kerülnék Japánban, tudjam honnan felvértezni magam a megfelelő túlélőtudással. Tehát jól emlékeztem, Osaka mellett valóban van, de az igazából a központi palackozó miegymás. A másik lepárló na hol van? Hát ahol holnap elvonatoznék amúgy is!!! Főnixmadárként éledt újjá hitem ebben a cudar világban, s másnapom addigi programja egy feneketlen kútba került. Annak is legmélyére, ha van annak olyanja... Este hát kérdeztem is a gyereket hogy szoktak innen oda menni a vendégek, vagy ők ismerik-e a helyet, végülis nincs túl messze. De semmi. Tudatlan népek ezek, de én elhoztam nekik a mennyeknek országát. Megígérte utánanéz. Persze nekem megvolt minden hogy kell odamenni, s hasonlók, de gondoltam több szem többet lát, meg ő mégiscsak patrióta, s jó házifeladat neki amúgy, megtudni mi van itt a környékén, ha már idegenforgalmista a lelkem. Reggelre ott is volt hogy menjek, de ezt ár mind tudtam, azért megköszöntem. De a lényeg, ott álltam 8:30-kor a vonattal legközelebbi elérhető helyen, ahonnan azt írták 10 perc kocsival, azaz taxival. Na ez nem tetszett, mert hát a hegyeket szeretem, itt mégiscsak gyalog kéne menni, s közben levegőzni, madárcsicseregni, meg látványtól elájulni. Meg is néztem a helyi térképet az állomás előtt, amin sok nem volt, de kb olyan 3-4 km lehetett, gyanúsan egy hurok volt az odavezető útba rajzolva. Azonban az emberi elme kérlelhetetlen logikájának köszönhetően kikövetkeztettem az ott ereszkedik, mivel az állomás és a lepárló irányból is csomó patak volt berajzolva, amik aztán egyesültek a kettő között. Tehát kb 60% lejtő 40% emelkedő. No azért jobb ab ékesség alapon megvártam a 9-kor nyitó turista információt egy pontosabb térképért. Addig fáztam, így felvettem még egy rövid ujjút... Biztos nektek is mondták a tanítónénik, rétegesen kell öltözködni. Most azt hiszem egy könnycsepp kicsordult volna a büszkeségtől a szeméből, ha lát, mert már 3 rövid ujjú a vékony hosszú ujjú és a széldzseki volt rajtam. Ezt később 4 rövid ujjúra duzzasztottam egyébként. folyt. köv. (lejegyezve Tokio-Shin-Osaka között :) )

2012. április 8., vasárnap

Korea-Japán mizériák

Reggel azért bújkált bennem a kisördög, hogy mi van ha csak átverés volt az egész komplefújás, s mégis megy... nélkülem. Először úgy gondoltam kimegyek a kikötőbe, s majd ott jól elintézem, vagy legalábbis megtudakolom mi is a valóság. Néztem ki az ablakon, volt vmi eső. Hát jó, akkor vegyük ezt a sors feltartott mutatóujjának, ha hajókat fújnak le az időjárás miatt, nekem, kis esendő lénynek sem ildomos az utcára merészkednem. Hát megreggeliztem nyugodtan, s vártam jön majd a mail a sikeres átfoglalásról, amit ugye tegnap késő este kértem. 9-kor nyit az irodájuk, tehát 20 percet kapnak... Persze gondolom több utas is lett volna. Végül próbáltam hívni őket, de az nem ment, valami automata üzenet jött számomra érthetetlen nyelven. Harmadikra aztán a Fortuna kézen fogott, s egy japán hölgyikét sikerült elérnem, aki még angolul is beszélt. S valóban a hajó ma nem megy, de holnap az elsőre ad nekem helyet. Grátisz természetesen. Kiváló, s magától értetődő. Egyébként a lábamban olyan izmok, meg inak fájtak amik már nagyon régen, s felkelni ülő helyzetből nem volt egy leányálom. Később még problémáim adódtak a lépcsőkkel is, ezeket inkább elkerültem akár +500 méter kerülő árán is :) Tehát valami könnyed időtöltés kellett. Gondoltam megnézem Korea legnagyobb Akváriumát, ami ott volt a parton pár percre, eddig meg talonprogram volt eső esetén felnyitandó dobozkában. De ez jó volt délutánra, s előtte még ellátogattam az ENSZ egyetlen hivatalos békének szentelt emlékhelyének, a koreai háború áldozatainak temetőjébe.
Azt ugyan nem teljesen értem, miért jelölik meg az elesetteknél hogy milyen haderőnem, mely egységénél szolgált. S ez ugye adott ország, pl. usa, haditengerészet, pl. 3. alakulat, tizedes. Ha egy ENSZ égisze alatt szentesített beavatkozásról beszélünk miért nem szimplán: elesett az ENSZ szolgálatában, török állampolgár. A másik "fura" dolog, az 1,6 millió amerikai résztvevő a többi nemzet által összesítve adott nagyjából 100 ezer katona mellett (nagy része brit, ausztrál és kanadai). De az eszme ugye nemes, megvédeni a demokráciát és a köztársaságot. Érdekes, volt luxemburgi meg etióp részvétel is. Egyébként orkánerejű szél fújt, leállított motorokat döntött fel, hogy könnyebb repkedő dolgokról már ne is beszéljünk. Már az előző képen is látszott.
Az ENSZ városrészben van egy szoborpark is, minden akkori ország egy művésze képviselteti magát egy remekművel
Gondoltam még járom a várost, de tényleg hideg volt, meg menni se lehetett normálisan, mert a szél innen-onnan lökdöste az embert. A nők ezt élvezték, mert teljes matiné hangulatot varázsoltak a városba, mikor egy-egy szélvédett helyről nekiveselkedve sikoltozva haladtak. Tehát végül én is inkább a békesség mellett döntöttem, olyannyira átitatott a nemes eszme a délelőtt folyamán, s persze a természettel sem volt miért tovább packáznom. Visszatértem hát a városrészbe ahol laktam, majd meglepődtem a parton kissé. Jó kis hullámok voltak, el kell ismerni. Most már értékeltem a hajótársaság igen-igen bölcs döntését, s a járat törlését. Mivel ez nem hagyományos hajó, hanem talpakon siklik, hogy gyorsabb lehessen.
Még megnéztem a cápákat s miegymást, majd távoztam a szállóba. Itt megkínáltak a helyi erők a "koreai specialitással", ami igazából oldalas volt csak bordánként sütve és kismalacból, s bár nem voltam éhes, de félve a tekwando halálos érintésétől lágy részeimen, inkább mártír szerepet vállaltam. Persze csak egy minimális kostoló mértékéig. Mivel gentleman vagyok, s minden helyzetben feltalálom magam, így a véletlenül birtokomban lévő rizsborból válaszcsapást mértem rájuk. De ezt majd a gasztro bejegyzésben egyszer... Másnap reggel frissen fiatalosan ébredtem - leszámítva lábikóim további szenvedését - s mentem a kikötőbe, illetve tulajdonképpen Japánba. Itt kicsit megkéstem, mivel nem nagyon szoktam az időn aggódni, de azért 9:28-kor mr ott is voltam a jegyem felvenni, a check-in pultnál. S emberi számítás szerint itt már nem is lehetett semmi probléma. De ugye az élet unalmas lenne, ha minden szépen, flottul menne. Level1: nem volt JR Beetle check-in pult sehol sem (de kiderült egy másik társaságnál kell intézni)e Level2: nem volt jegyem, csak ugye bizonylat a hitelkártyás fizetésről, ezek meg jegyet akartak, mert ugye nem az ő társaságuk, csak intézik Level3: oh, igen ez tegnapra szól, hiszen akkor mentem volna, de ugye Neptunusz sokat ivott, aztán másnaposságra hivatkozva nem intézte a tengert rendesen, szóval át lett foglalva mai napra. Igen, van email is róla de már mutattam, ezzel kezdtem Level4: X ügyintéző hölgyike, fel kell keresse Y ügyintéző hölgyikét, mivel a borg nem asszimilálta őket, s így nincs közös tudatuk, s minden bizonnyal Y hölgyike B fokozatú problémákat is képes feldolgozni. A két csaj egyébként a pult két legvégén ült, így kérésenként 10 másodperc plusz volt amíg odament kérdezett, visszajött. Mindeközben specialista hölgyike (korábban Y ügyintéző) folyamatosan Japánul telefonál ügyemben (puszta feltételezés, de útlevelem ,meg papírom a kezében). Végül inkább átmentem hozzá, mert láthatóan ő intézkedett. Természetesen megköszöntem X kedves segítségét. Level5: hát hitelkártya van-e. Hát... az van, de nem az enyém. Kölcsönbe kaptam, mert ezzel vettük a jegyet, s csak utólag írtátok a honlapon kell bemutatásra, szemetek. Szóval nem az én nevem van rajta, de ne zavarjon, nem loptam, csak hát ez van, na. Add már a jegyet. -- De mindezek helyett, csak mondtam, hogyne volna, voilá. S hanyag eleganciával mutattam neki, ujjammal a néven. S mondta rendicsek, akkor minden rendben, már nyomtatja is nekem a belépőkártyát, s köszöni a megértésem a hosszú ügyintézés miatt. Hát kérem, én okmányirodán szocializálódtam, meg kincstári vagyonigazgatóságon, nekem ez nem gond. No a jegy a kezemben is volt. 9:45. Hát ez túl laza volt, de azért beszálltam, mert nem tudtam milyen messze van a hajó ténylegesen a kaputól.
Volt biztonsági öv is meg minden... A hajó meglepően kicsi volt, 221 személyes, s a tegnapihoz mérve jelentéktelen hullámok is szolidabb tengeribetegséget okoztak majdnem nálam. De azért nem volt veszélyes, hozzászoktam hamar. A hajó főleg 40-50 körüli emberekkel volt tele, nagyon kevés nem ázsiai, talán 3 összesen az én szintemen (két emelet volt). Nos ennek a célközönségnek be is tettek egy animét. Ez engem meglepett, s kíváncsian nézegettem körbe, de meglepve tapasztaltam, hogy sokan követik a történéseket. Szóval ez már tényleg Japán lesz... hamarosan ott is leszek. S valóban, feltűntek Fukuoka partjai. Itt a hátizsákomba kérdezte belenézhet-e a vámos, mondtam persze, s látta van nálam egy csomagküldős csomag ami az első dolog volt kb. ahogy szétnyitottam a zipzárat. Ennek megörült, mert gondolta abban hozom a kokót, meg a pirulákat, de csak a japán rail pass, meg pár papír volt benne. Mondtam azért ne ázzon meg ha esik. Itt szegény annyira bánatos lett, mondta jó, akkor kész is vagyunk. Szóval a táskám kb. 3%-át, átkutatta. Persze bizonyára a rutin meg az évek ugyanazt a következtetést vonták le az agyában, ami egyébként igaz is, ez a jóképű gyerek bizonyára jó szándékkal jön a mi országunkba. Elbuszoztam a vasútállomásra, s a busz érdekes rendszerben működik, nem túl sok magyarázattal, legalábbis angol nyelven (vagy magyarul). A lényeg, hogy van a MASINA. Ez a sofőr mellett pozicionálja magát, s várja hogy a hívők leboruljanak nagysága előtt, s adományokkal halmozzák el. Szolgája, a Gépecske a busz két ajtaja közül a hátsónál helyezkedik el, s ez ad egy kis jegyet egy számmal, ami alapján tudod hol szálltál fel. A MASINA kinyilatkoztásai, a zsoltárok a MASINA feletti (szélvédő feletti) részen helyezkednek el, s írják mennyit kell fizetned ha a jegyeden a szám akármi, egy táblázatban. S ez mindig nő ahogy a távolság is nő. Magyarul távolságfüggő amit fizetsz. Az Orákulumnak ezen felül van sok nyílása, ahol lehet papírpénzt váltani, papírpénzt kártyára tölteni, aprót váltani, aprót kártyára tölteni, apróval fizetni az útért. A legutóbbi egy kis plasztik kalicka, ide kell bedobni a viteldíjat, meg a Gépecske által adott jegyet. Majd néha a feneketlen bendőjű MASINA mindezt elvarázsolja, kis csappantyúját megnyitva, s pokoli leheletét kiengedve, azt elnyeli.
No de mentem a vasúti bérletet kiváltani, mert az is csak egy igazolás volt nálam,hogy valóban kifizettem, de Japánban kell beváltani. Ez sem volt evidens, mivel kérdi a csaj akkor kellene neki a másik útlevelem is. Mondom milyen másik? Nekem egy van, neki kettő? Mondja óh, hát csak egy van? Az nem lesz jó. Aztán így hülyén néztünk egymásra... folyt köv. (lejegyezve Nagano és Tokió között :) ) Amúgy kellemes nyulacskát mindenkinek!

2012. április 7., szombat

Hajjjaj

Már látom, hogy sosem fogom utolérni magam... De sebaj, a blogot az esős időre tartogattam, de ilyen szempontból eddig szerencsés vagyok. Egyébként csak gyors helyzetjelentés: - már Japánban vagyok (sőt lassan már utaznom is kell Manilába...) - ma a cipőm azt mondta az újabb túrázásra, eddig, s ne tovább, s elszakadt. Látszik többet használtam ebben a 7 napban, mint előtte 9 hónapig :) Szóval küldjetek pénzt, vagy itt ragadok... na jó, azt a 3 napot még kihúzza, ha nem terepezek :) - stb.. De lelkiismeretesen készültem egyik vonatozásom alatt: Miután Szöult sikeresen felfedeztem - már amennyire ez lehetséges két napban - korán reggel keltem, hogy az egy útba eső szentélyt még megtekintsem. Mivel a honlap ahonnan a japán vasúti bérletet rendeltem megszívatott (-- Rendeltem egy 7 napos japán bérletet, meg egy 3 napos koreait, a koreait kiküldték (volna) mailben mint PDF dokumentum 2-3 napon belül, a japánt csak postán lehetett. Na 72 óra a rendelés után magyar virtus felüti fejét, s elégedetlenségem szelídségem gyémántkeménységű kérgét áttörve utat talált ujjacskáimhoz, s kellemes hangnemű esszét fogalmazván rákérdeztem, ugyan miér ttart ennyi ideig egy PDF átküldése... illetve, ha gond van miért nem szólnak vmit legalább... nos gond az volt. Például hogy nem foglalkoznak / nem tudnak / nem akarnak már koreai bérlettel ügyeskedni. S a bankszámlámon az összeg leemelése is meg lett szakítva, hát mosolyogjak, s töltsön el szétáradó boldogság. A japán bérlet ekkorra már megérkezett egyébként. Ez egy párizsi cég, de a jegyértékesítési és információs központjuk Indiában van. Szerencsére... Szóval megnéztem a bankszámlát, de az adott összeg ugyan nem volt levonva, de zárolva volt. Na írok a kedves curry barátaimnak, ugyan legyenek már oly édesek, s szabadítsák fel nekem azt a kb 50 euro-t... De nem történt persze semmi, így írtam a finn banknak, nem szimpatikus nekem ez az eljárás, hát fogjunk össze az európai értékek védelmében, s vezessük vissza azt a pár megkuporgatott petákot távolba szakadt s viszontagságoktól sújtott emberünk javára. Itt aztán annyi történt: "Az összegen a zárolást megszüntettük. Figyelmét felhívjuk a harmadik féltől nem kaptunk erre felhatalmazást, s esetlegesen a emiatt a megvásárolt szolgáltatás igénybevétele problémás lehet. - Bank". Nos, némi mérlegelés után úgy döntöttem, tudok ezzel a tudattal élni. Itt aztán párhuzamosan keresgéltm a B tervet, mivel ezeket a vasúti bérleteket külföldieknek árulják csak mindkét országban, s előre meg kell venned, s aztán mikor megérkezel, akkor beválthatod a tényleges dokkumentre. Szóval még a 3 nap utáni válaszlevélben megírták maharadzsáék, egyébként mivel neten nem lehetséges a vásárlás, keressem fel a lokál irodát, s na majd ott, ott fog elönteni a teljes megelégedettség mindent elsöprő gigantikus hulláma. Nos a link mögött megnéztem Manila partnerirodáit, s kettő mondjuk egészen megközelíthető is volt. Honlap ellenőrzés és a profibbnak mail - telefonon a filippinóknál lehetetlen bármit is elintézni, illetve akkor mondjuk 15 hívás kell -, ugyan van-e lehetőség koreai bérletet venni, eddig a napig át kell vennem, így csak akkor érdekel, ha ez lehetséges így. Ezen kívül megadtam mindent ami kell a rendeléshez, hiszen azt már kívülről fújtam a PDF próbálkozásom után... Kb 10 nap volt az elutazásig ekkor, s a kiállítás ugye kb. 3 nap. Meglepetésemre 1 órán belül választ kaptam, hogy lehetséges, csak kell egy scan az útlevelemről is hozzá. Mivel ezt már csak reggel olvastam írtam, elküldöm este, mivel most a cégben nincs nálam útlevél, 6 után küldöm, de tudom addig vannak nyitva, szóval holnap reggelre ott lesz. Válasz azonnal: ok, de 6-ig dolgoznak. ? Ki gondolta volna... Itt aztán vártam mikor is lehet bemenni, vagy bármi életjel, emelkedő mellkas, tapintható pulzus, párásodó tükör az arc előtt... Semmi. No írtam másnap délután, hogy akkor megvan minden, mi a teendőm, megkapták-e? Semmi. Gondoltam na jó kapnak még egy napot. Aztán másnap valami elvonta a figyelmem erről, s így csak utána kérdeztem rá, halló, riadó, mi a helyzet... Válasz azonnal, igen nekiállhatunk minden megvan , ami kell. Akkor 7 nap innentől, ha szeretném, illetve módosítsam az utam, ha ütközne, hogy még megkaphassam. Jézus megmentette az emberiséget, de minek... Körülnéztem hát lelkem legmélyebb bugyraiban megfelelő fegyvert keresvén, s végül kedvességem csillogó mellvértjét öltöttem csak magamra, majd megköszöntem kedvesen értékes segítségüket, s lemondtam a dolgot, mivel már ugye csak 6 napom van az indulásig... --) így végül nem volt semmi jegyem. Előző nap aztán megnéztem a neten mik a lehetőségek, mivel tudtam a KTX (Korail Train Express) az nem olcsó mulatság. Egy út Busan-ba, pont a 3 napos bérlet ára. Eredetileg valahol félúton meg akartam állni egy napra egy nemzeti parkban, de aztán végül kihagytam ezt az opciót és két napra foglaltam szállást a déli kikötővárosba. Szóval a KTX 2 óra 38 perc a 450 km-re, van még az egy fokozattal gyengébb vonat, ami 1 órával lassabb és 20%-kal olcsóbb, meg van a sima vonat, ami kb. 4 és fél óra, ez mondjuk a busszal van egy árban, kb a KTX fele árban. A busz mellett döntöttem, mivel a reptérbusz nagyon kényelmes volt, két külön wi-fi hálózattal, tv, stb... Gondoltam egy távolsági még menőbb. Aztán a csókát megkértem a "recepción" foglaljon már nekem egy helyet aznapra valamelyik buszra. Amelyiken van hely. Mondja, Busan? Hát én odavalósi HMCS vagyok!! Kérdeztem is mivel érdeme menni szerinte, honnan lehet szép tájat látni, vonat vagy busz? Mondja vonat. Csakis. Hát jó. Aztán gondoltam, ha már vonatozok összehasonlítom a gyorsvonatot Koreában, meg Japánban. A finn összehasonlítással még játszottam gondolatban, mert ugye ott van a Pendolino, ami szintén ilyen 230 km/h körül megy, de a magyar gyorsvonat kategóriát a feledés jótékony ködével elfátyoloztam ettől a versengéstől. Szóval mentem vasútállomás, vajon mily gyakori a 450 km-re fekvő városba a KTX közlekedés, talán nem kell sokat várnom... Hát, fél óránként. No comment. 11:53-kor jegyvétel, mondja a csaj van délben, arra? De gondoltam, jó lesz eggyel utána is, kivárom :) Meg akartam venni vmi étel italt. A 2:38 perces verzió nyert tehát, de késett 2 percet. cöcöcö... Amúgy semmi érdekes nem volt, látnivaló mármint - leszámítva a millió melegházat mindenütt. Szóval jó lett volna a busz is. Mellesleg mint előző este rájöttem, van egy tranferbusz kizárólag külföldieknek, ami INGYENES, csak le kell foglalni előre egy honlapon. Napi egy ide egy oda Szöul és Busan között. Persze semmi sincs ingyen, nos ezt valójában a két város fizeti, hogy fellendítsék egymás idegenforgalmát. Ez megint milyen már... De a helyek kb. 1 hétre előre teljesen be voltak töltve... Legközelebb. 3 után tehát Busanban voltam, a szállást négytől lehetett elfoglalni. Ideális. Ezúttal készültem, s jó előre megnéztem a térképen, hol is van a metrómegálló, s merre a hely onnan. Oda is értem sikeresen. Korea egyik legkedveltebb üdülőkörzetéhez közel laktam, elmentem hát a 10 perce lévő szép homokos tengerpartra körülnézni. Rögtön mellette van egy sziklás szakasz, kiépített gyalogúttal, van függőhíd, meg fa sétáló korláttal, ami a parthoz közel van s követi annak egyenetlenségeit. párhuzamosan meg egy futópálya, olyan borítással, mint a Margit-szigeten, csak mondjuk 5 méter széles. Ez feljebb van és nincsenek benne lépcsők persze, de lejt meg emelkedik függően a kör melyik részén vagy (kötekedők kedvéért: és milyen irányban futsz).
Még egy étel belefért, de erről ugye majd külön. Másnap nézegettem miket csinálhatnék, mivel ugye egy napra terveztem idejönni nem kettő, s fakultatív programként találtam egy erődrendszert egy hegy tetején. De kezdtem az eredeti programmal, a tengerparton épült kolostorral. Kinéztem a térképen egy jó megközelítési útvonalat, vasútállomás volt a közelemben, meg ott is. Aztán tanácstalanul álldogáltam a vasút és metrómegállóban, hol is lehetne oda jegyet venni. Koreában minden megállóban (metró) vannak ilyen sárga mellényes megmondóemberek, akik kisegítenek ha látják, balf..ék vagy. Jött is két keselyű, s lecsaptak rám. Angol tudásuk hiányosságát lelkesedésükkel próbálták pótolni. Kiderült, hogy nincs olyan vonat ami megáll itt is meg ott is, de van busz. 141 és 181. Legyen hát, jött is a 141. Én meg sofőrnek mutatom térképen hova akarok menni, oké lesz ez a busz oda? Nézi, mondja oké. Na akkor hajrá. (napi metrójegy egyébként 4000 won mindkét városban, sima jegy busz vagy metró meg távolságtól függően 1000-1600 won). Elbuszoztam hát a végállomásig, örültem is, mert láttam jó felé jövünk, s egész közel vagyok. Persze a turistatérképekben (értsd városi látnivalókat kiemelő, nem a túrázós) az a szép, kicsit absztrakt a látásmódjuk, így tulajdonképpen némi jótékony ferdítés mindig elfogadott. Ez ad mondjuk tagadhatatlanul emlékezetes pillanatokat a kalandvágyónak, mivel nem tudni 1 vagy 5 km lesz a tényleges távolság A-B pont között. Hozzátéve igazából nem akarnak rosszat, mert itt tömegközlekedő látogatókra számítanak, de én meg úgy gondolom, ha először vagyok valahol, akkor gyalog sokkal több élmény éri az embert, s találhat olyasmiket amiket egyébként sosem. Szóval 141-es végállomás, s akkor indulás. 3 km után érkezés a célhoz, mondanom sem kell a 181-es megállója ott volt 100 méterre. De nem baj, majd visszafelé, hogy legyen erő délutánra a hegyre. A kolostor tényleg különleges volt, sajnos éppen vmi vázat szereltek mindenhova, nem tudom az okát, fura volt találgatni mi lesz a célja.
Jól nézett ki ahogy a tenger háborog lenn, fent meg ott állnak az évszázados épületek ,s közben kihallatszik a templomból a szerzetes kántálása. Ezután mérlegeltem melyik metróvonalon közelítsem meg az erődöt. Az egyiktől egy arborétumon és patakot követve lehetett volna feljutni a nyugati kapuhoz, a másik opció a déli vagy keleti kapu volt libegővel megközelítve. Mindkét esetben a végcél az északi kapu elérése és onnan leereszkedés az ottani kolostoron keresztül. Végül a libegő nyert, mert bíztam benne onnan jó kilátás lesz, szemben egy felfelé vezető erdei ösvénnyel. Ez így is volt amúgy, de a libegő megtalálása ismét felemésztett egy 80 perces gyaloglást. De közben találtam bankot, mivel kifogyott a még Szöulban váltott pesoból nálam lévő "vagyon". (-- Manilában pénzt váltani nem hálás feladat. Néztem hol tudnék venni won-t meg jen-t. Megörültem mikor láttam a lakhelyhez közeli bevásárlóközpont szupermarket részében a jen feliratot meg a két árfolyamoszlopot. Mentem is szólni, hogy akkor nem kéne holnap X jen. Csaj meg nem érti. Én sem értem. Aztán kiderül a turpisság, itt van egy árfolyam amiért ők veszik a jent, meg egy másik árfolyam amiért ők veszik a jent ha van törzsvásárlói kártyád. Ja eladni azt nem. Akkor megnéztem van-e itt valami pénzváltó, s találtam egyet szintén aa bevásárlóközpontban, ami egy nagy hálózat egy kis fiókja. Ki is volt írva jen vétel, jen eladás! Ezt már szeretem. Na mondom neki, akkor jen, ami kell nekem. Mondja mennyi kell? Mondom neki, erre kiszámolja, az mennyi pesoban, kb. 2 perc alatt számológéppel, én már fejben összeszoroztam párszor addigra... s azt mondja, hát ez ennyi, de nincs jen. Egy kanyi sem. Ooooh. Szeretem a Fülöp-szigeteket. Mondom, de hát ki van írva, miért? Hát ha valaki ad el akkor néha van. Mondom jó, akkor gyűjtsön nekem, egy hét múlva megveszem. Azt nem lehet. Miért? Mert mindig elviszik minden nap. Mondom hova? Nem tudja. És a többi irodájukba nem tudna szólni van-e most nekik, s áthozatni ide? Azt nem lehet. Sorry, Sir. Hát jó. Végül találtam egy váltót közel a véghez, akiknek volt elég jen, meg kevés won, ami az első napra elég volt. Viszont Szöulban lehet váltani filippino pesot gond nélkül a KEB-ben, Korean Exchange Bank. Van annyi fiókja mint a szemét. De egyébként Manilában a BPI, Bank of the Philippine Islands = OTP, sem lehet csak úgy valutát váltani, s amit lehet az a dollár. S ennyi. De ez most nem tartozik ide, majd egyszer... --) Láttam ugyan a hegyoldalban egy darab piros oszlopot, de mesze is volt, meg többet nem is láttam (magas házak), libegő se libegett ott sose, így a (vak)térképem alapján úgy véltem A irányban kell lennie, s nem B piros oszlopos irányban. Aztán egy óvatlan pillanatban, s az isteni gondviselésnek, avagy a sors gonosz tréfájának köszönhetően egy váratlan pillanatban odafordultam a hátam mögött lévő piros oszlop felé, s már kettő volt látható, közöttük fityegett a libegő kabinja. Hátraaa-arc, Innndulj. Megérkeztem hát, s felfityegtem a gerinc közelébe.
Itt aztán helyi komolyabb turista (ezúttal a túrázós) térkép az nem volt sehol, de volt valami tábla, amin a fő pontok jelölve voltak, meg ugye a Móricka-térkép a zsebemben az egész városról. Szóval a táblát lefotóztam és hajrá. Volt útjelző tábla is, Déli illetve Keleti Kapu. Mivel és az Északi Kaput szántam végcélnak így megacéloztam szívem, s bátran a Keletit választottam. 1,7 km. Mentem mentem mentem... Nem tértem le semerre, amit mutatott az első tábla irány arra mentem. Sok turistajelzés nincs, nehogy az Észak Korea Hős Fiai Brigád könnyedén megtalálhassa az erődöt. Gondolom ez az oka... Összesen három jelet láttam egész nap, ami színes szalag faágon, sárga meg piros, koreai felirattal. Talán ez lehetett a turistajelzés, de passz igazából. Szóval mentem vagy 40 percet, s találtam egy újabb elágazást, Keleti Kapu 2,7 km. Mi a ...? Na jó, gyerünk arra. 25 per múlva: 3,1 km... Kezdtem úgy érezni magam, mint anno Svájcban, ahol ki volt írva a célpontom 3:50 óra:perc, 2 óra múlva 4:20, újabb két óra múlva 3:30 perc volt. Pedig akkor még fitt és fiatalos voltam. Szóval ugyanez a merjünk mákot nagy lyukú szűrővel érzésem volt, mint akkor. Itt még sétáltam azért a cél felé, de 5 perc múlva láttam a KAPUt. Nem az utamon, de oldalt felsejlett, no hát oda át kell mennem. S így is lett. S mi történt? Tipp? Nos ez a Déli Kapu volt... Sebaj, túrának jó volt azért, 70 perc alatt elértem az eredeti kiindulási pontomtól 500 méterre jelzett Déli Kaput, holott sosem abba az irányba mentem. Azt ugyan elismerem, nem készültem semmit a túrázásra, inkább sétának fogtam fel, így iránytűm se volt, meg túratérképem, sem, se ásdelmagad felszerelésem stb... Ezen a ponton úgy döntöttem akkor szarok mindenre, s belőttem Északot, s arra fogok haladni. Itt egy idő múlva találtam egy táblát térképpel, meg útjelzők, csak koreai nyelven távolságokkal. Kezdtem keresgélni a térképen az ákombákom jeleket, hogy összepárosítottam. S akkor két vándor közeledett, kiket keblemre öleltem volna, mert volt térkép előttem ,volt útjelző, csak helyismeret, és nyelvismeret hiányzott. Megkérdeztem, miközben a táblánál álltam a térképpel rajta, ugyan hol vagyok most? És merre van a k.....edves Keleti Kapu?! Persze angolul sokat nem lőttek a témához, de azért sikerül összehoznunk vmit, hiszen nem véletlenül jöttünk le a fáról anno. Szóval mint mondták a táblák az irányokkal és távolságokkal rosszak. Jujj de meg vagyok lepődve... S most kb itt vagyunk táblák meg ezt és ezt jelölik, de nem arra vannak és nem olyan messze. Háááát... Ez izgalmas kezd lenni. Lehet vissza kéne mennem a libegőről s lefityegni egy sörkimérő egység megnyugtató falai közé, mielőtt még az este fátylát borítaná borongásaim helyszínére. Aztán mást gondoltam. Mondtam nekik, hol van vmi kilátópont, milyen irány, milyen messze. Na ez megvolt, beháromszögeltem a helyet a céllal, meg a libegővel, s úgy döntöttem még lesz is 20 percem az utolsó libegőig. Minderre volt vagy 3 órám. Ha minden jól megy... Ha nem akkor meg lemegyek gyalog, bízva abban, szürkületig leérek. Jelentem a csúcsot megtaláltam!
Innen aztán elképzeltem akkor most merre, s az arra konvergáló akármilyen ösvényeket róva mentem tovább. Néha ezek elfogytak, vagy valóban egy túrabakancs után kiáltottak, de hát szegény ember vízzel főz.
Még keveregtem a libegő állomásának közelében, mert ott balga módon ismét a táblákra hallgattam. Amikor naivitásbajnoki címem kiérdemeltem az az a pont volt ahol olt egy nyílformájú tábla rajta: állomás 500 méter, majd 15 lépéssel arrébb egy másik nyílformájú tábla 120 fokkal különböző irányba mutatva: 600 méter az állomás. Itt pedig már közel voltam és nem lehetett két ennyire különböző út látva merre mennek tovább ezek az ösvények... De végül odaértem. Hát így telt el vagy 4,5 órám a hegyen. Kellemesen elfáradtam ezen a napon, pedig még az Északi kapunál lévő kolostort gondoltam megnézem metróval, de erről letettem. Inkább elmentem még Korea legnagyobb halpiacára, ami egy bazinagy épület, de tulajdonképpen a környező területen is tengeri dolgokat árulnak. Itt megveheted az emeleten meg megsütik neked. Vagy akármi. De ezt kihagytam, mert lehetetlennek találtam elmondani milyen élőlényt akarok, mivel magam sem tudtam mi milyen hal és az miként elkészítve finom. A többi biológiai egység meg ismeretlen volt számomra mint étel. Inkább mentem csicsikálni némi betevő elfogyasztása után. Azonban egy mail várt, miszerint a másnapi japán út törölve, időjárási kondíciók nem megfelelőek. Ott volt adjam írjam meg mailben ha törölni akarom a foglalást, mely esetben a teljes összeget visszakapom, de ez esetben adjam meg a hitelkártyaszámom. Na nekem ilyen nincs, s egy vidám kis figura vette nekem jegyet az övével, de ez majd még előkerül később. Vagy telefonon is megmondhatom ugyanezt. Ez meglehetősen gyanús azért, bocs nem megy a hajód, add meg a hitelkártyád számát. Meg este 18:50-kor írják a levelet, de maga az iroda 9-18 között van, így még telefonálni sem tudsz. S mi a helyzet, ha valóban csalás a dolog, s a hajó mégiscsak megy. 10-kor indulna, az iroda 9-kor elérhető, de addigra már úton kell lenni, ha valóban el is akarod érni a hajót, amennyiben megy. Hmm. Mit lehet tenni ilyenkor. Hát gondolkodni! Azt meg rizsborral és rizspálinkával jó alkalomhoz illően. De persze nem ezeken a dolgokon, mégiscsak nyaralunk vagy mi, s nincs kötött program sem. Igy másnap reggel vártam válaszoljanak a mailre, amibe kértem még este csak tegyék át következőra, ami lehetséges. De nem jött válasz, 9:20-ig így telefonáltam. Szerencséjükre - s az enyémre - valóban nem volt hajó aznap, s áttettük másnapra szintén reggel 10-re. Újabb nap Busanban... (lejegyezve Hiroshima és Shizuoka között a vonaton :) )