zöld(ség)

Szóval azt mondja, hát adjam a másik útlevelem is. Én meg nem értem mit akar. Aztán végül kiderült a voucher, amit kaptam postán Gandhitól, na az két utalványt tartalmazott, mindkettő a nevemre, különböző sorszámmal. Mondom, hát én csak egyedül vagyok, szóval ha ez valóban kettőt ér akkor valami elkeféltek onnan ahonnan ez jött. Persze utólag már könnyű okosnak lenni, de akkor visszamehettem volna még egyszer Japánba, s megint lett volna egy heti bérletem a vonatra? Valószínű nem, mert a borítót meg elvették volna az elsővel. Hát apám, vagy akárki névrokonom most vendégem lett volna egy pördülőre... No de lényeg a lényeg, egy elég volt, s megkaptam a bérletet, azon melegében, frissen ropogósan fel is használtam helyfoglalásra Hiroshimába. Japánban van többféle vonat, a shinkanzen a legkirályabb, de abból is van több osztály. Kettővel csak Hirohito mehetett, így azokra még a szuper bérletem sem érvényes. Ezek a leggyorsabbak. Igazság szerint nem is a leggyorsabbak, mert más osztályban is rendszeresítve vannak az N700-as mozdonyok - ha lehet ezeket még így nevezni - csak azok több helyen is megállnak. Na ilyen a Hikari is, amire lett jegyem végül. Normál japcsi nem is álmodhat ilyesmiről, nekik meg nem lehet ilyen bérletet venni, ahogy koreaiaknak is tiltott gyümölcs volt (lett volna...) az ottani bérlet. Nekik kell venni shinkanzen jegyet, majd ha olyan a vonat és nem kell rá helyjegy, akkor pár kocsi ezen "csóriknak" van fenntartva, a többi meg vagy szimpla, vagy "zöld" kocsi. A zöld a kényelmesebb állítólag. ott csak négy ülés van egy sorban, mi meg nekem jut a bérlettel ingyé' az a szimpla cucc, 5 üléssel. De ez teljesen jó, és még a lábam is ki tudom nyújtani. Amit még tudni érdemes, hogy lehet venni egész Japánra érvényes bérletet, meg a régiókra érvényeset is.

Hiroshimában már tudtam hova kell menni, mivel megnéztem okosan előre, s hipp-hopp 10 perc alatt ott is voltam gyalog. Azt mondta a honlap japán stílusú ryokan. Ez annyit takar nincs ágy, hanem gyékénypadló matrac. Ennyit tudtam előre, s így nézett ki.

Mivel még csak 5 felé járt, gondoltam a kastélyt megnézem hamar. Persze a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, ez ugye csak műemléknek látszó épület, mivel egy augusztusi reggelen 8:15 perckor huss, elenyészett. De aztán visszaépítették olyannak amilyen volt. Egyébként a szállásom is azon a területen volt ahol ahogy mifelénk mondják: isa, por és homou maradt csak anno.

Még elsétáltam a mindenki által ismert mementóhoz is. Tényleg elég szívszorító látvány. Emellett gondosan ügyeltek a japán turizmus felelősei, hogy noha angolul nem sok információs tábla van (ahol japán van, de nincs fordítás), de minden az atomvillanással kapcsolatos dolog, angolul is ott van. Pl. ez a fa túlélte, vagy ez a híd újjá lett építve a bomba után, stb. De persze meg lehet érteni. El is mentem csicsikálni. hideg volt éjjel, de volt hősugárzó, amit be is kapcsoltam. Egy héttel előtte nem gondoltam, ilyesmire lesz szükségem a közeljövőben. Másnap aztán elsétáltam a vasútállomásra, illetve a turista infóponthoz, miként is lehet eljutni a közeli szigetre, ahol a mindenféle képeken megjelenő narancssárga kapu is van. Ez Japán 3 fő nevezetessége közül az egyik. Bizonyára varázsereje van vagy ilyesmi. A vasóti bérlet erre a kompra is jó, így boldogság töltötte el szívemet, s már ringatóztam is a hullámokon úticélom felé. Andzsin-san jól végezte dolgát, így épségben-egészségben érkeztünk a túlpartra. Noha kora reggel volt még, de már turistahordák falták fel szemeikkel a látnivalókat. Van itt egy szentély, ami a víz felett terül el, igen ez az, ami a narancssárga kapu mellett fekszik. Nos mindez igaz, ha épp nincs apály. Akkor a kapu alatt is lazán lehet sétálgatni. S most éppen afelé tendáltunk. Sebaj, azért így is szép volt. Rengeteg szentély van ott, s mellette amolyan szentendrei utcácska, mindenféle hülyeséggel, amire sosincs szüksége az embernek, de mégis vesz valami emléket. Ami jó esetben made in china. Vajon Kínában tényleg helyi a dolog? De ez most nem is érdekes. Néha kezdett csepegni az eső, aztán meggondolta magát. A tömeg azért egyre nőtt. Mindenfelé őzek bámultak, szabadon mászkálva a turisták között.

Végül a távozás gondolata beférkőzte magát tudatomba, s addig-addig erősködött, míg ellenállásom már hasztalannak bizonyult, irány hát a békének szentelt városrész, amit az amerikaiak egy baráti gesztussal megtisztítottak nekik, céljuk kivitelezhető legyen. Itt található a béke harangja, az áldozatok emlékműve, s még pár hasonló szobor / emlékmű / építmény. S természetesen itt van a Béke Múzeuma is.

Erről olvastam már korábban, s az egész Hiroshima, Nagasaki témakörről pár utazásos honlapon. Ilyenkor magyar nyelvűt már elvből nem keresek, inkább angolt, ha nagyon megszorulnék németet. Na itt az angolokból nem volt hiány, de érdekes volt olvasni ezeket: "...ne érezzünk szégyent a városban, de ne is hozzuk szóba az atombomba tényét...", " ...kiállítás megrázó, utána vegyünk egy fagyit, mely megnyugtatja lelkünket...". Komolyan, furák ezek az amerikaiak. Természetesen a kiállítás szomorú, leginkább az apropója miatt. Viszont ez átfordul egy erőteljes tiltakozásba a jelenkor atomfegyverei ellen, bemutatva az elmúlt 70 év történéseit. Mi, magyarok is büszkék lehetünk, Szilárd Leó ott figyel egyik képen, kiemelve, hogy az Einstein által szignózott levelet az USA elnökének valójában Szilárd fogalmazta, az atomfegyver bevetését szorgalmazva. Nem is értem ezt miért nem hirdetjük büszkén. Kifelé még aláírtam én is, tiltsák be az összes atomfegyvert, gondoltam Magyarország stratégiai jelentősége ettől csak nő majd... Más már nem is maradt aznapra, mint a készülődés a másnapi korai vonatra. Azaz semmi, nem volt mit készülődni. Reggel kelés fél hatkor. Eredeti tervem az volt, talán az elkövetkező két napban felmegyek Hokkaido szigetére, de éjszakai vonattal túl lassú lett volna, nappal meg sajnáltam rá az időt. Eleve úgy terveztem egyébként, az út elején és végén legyen stabil szállásom, közben meg majd ahogy alakul. Előre lefoglalva szállást olyan 1700-3500 jen között lehet (fiúknak, mivel sok hely nem fogad női vendéget, persze ezek nem a hagyományos szálloda színvonalat képviselik), ha meg csak úgy keresnél éjjelre tényleges alvóhelyet, akkor a skála már nagyobb kilengésű, de erről később. A lényeg, hogy nem kellett alkalmazkodnom semmihez. Végül úgy gondoltam, megnézem a Fuji hegyét, majd északra vonatozom. Megállok éjszakára, s másnap majd tovább Nagano reggel, onnan meg délután Tokió, s akkor szombat este Tokió, másnap meg megnézni pár dolgot. Tervnek szép volt, de másként alakult kissé. Elementem hát a Fuji közelébe, felvonatoztam az északi oldalán, ott túráztam egyet, hogy kijussak a lakott területről, de aztán beláttam ez nem lehetséges az adott idő alatt. Sajnos nem a legmegfelelőbb települést választottam, de ez volt legközelebb a hegyhez. Japánban valami perverziójuk van a vasútépítőknek / villamos műveknek, mivel MINDEN látnivaló esetében a légkábeleket a sín és a látnivaló között viszik. Soha nem a másik oldalon, hanem pl. a tenger és a vonat között, vagy a hegyek és a vonat közöt, vagy a tó és a vonat között. Ha igazán érdekes vagy egyedi látnivalóról van szó, akkor van egy speciális karvastagságú kábel, amit jóval lejebb visznek, kb az ablak középvonalánál. Szerintem ebben nincs is semmi, csak azért van, hogy a japánok ne bámészkodjanak, hanem dolgozzanak a vonaton is.

Majd visszamentem vonattal a keleti oldalon, s vártam a Super View Fujikawa nevű vonatra, vigyen nyugatra a hegy déli oldalán. Ez a Fuji amúgy böszme nagy egy jószág. Én az hittem egy vulkán nem lehet ekkora... Helyet már előre foglaltam örültem is a hegy oldalán lesz amikor majd kecsesen elsuhanunk mellette. Ez jól is indult, a vonat ment egy állomást, majd hopp elindult visszafelé... a csatlakozása a szárnyvonalnak ott volt, s így a másik oldalra kerültem... de volt hely sok, így nem volt nagy az ijedelem. Viszont naplementére terveztem odaérni, mármint, hogy a hósipkát fesse pirosra a nap átsütve a vonat felett, de még túl rövidek a napok ehhez / túl sok kábel volt az ablak előtt, így erről lemaradtam. Kb egy hónap múlva tökéletes lesz az időzítés...

Aztán a Super View se volt többé szuper, mert a benti világítás miatt semmit se lehetett kint látni. felakasztott kabátom alá bújtam át, s így legalább láttam vmit, amit a Hold láttatott. Tényleg szép volt, valószínű napfénynél is csodálatos lehet, sok tó, völgyek, hegyek. Persze azért volt alagút is bőven, meg így sötétben nem zavartak az elektomos kábelek sem. Mikor ez eszembe jutott, kaján vigyor ült ki az arcomra, s jó hangulatban érkeztem Kofu városába. Nekiindultam hát portyámnak. Szállást kellett találnom. Azt még tudni kell Japánban a telefon általában nem működik, internet meg van mindenhol, de használni szinte lehetetlen. Kávézókban is. Viszont minden állomás közelében sok szálló van, hotel, vagy business hotel. Ez az eltévedt báránykák gyűjtőhelye, kik már nem tudnak az asszonyhoz hazamenni a hosszú, s kimerítő tárgyalással töltött nap után. Ilyen helyeken nőknek nem is adnak ki szobát. Viszont a tv mellett van átlagosan 4 prospektus különböző éjjel-nappal élvezhető feszültségoldó műsorokról. Persze nem ingyenes. Erről jut eszembe, furának találtam a szépfenekűs nénikkel borított könyvecskéket a boltokban, semmi fóliázással. Mondom mi lesz íg az ifjúsággal emberek. Egybe bele is néztem - pusztán kíváncsiságomnak engedve, s kötelezettségem tudatában, miszerint fel kell tárnom-e rejtélyt a kedves olvasónak -, s akkor leesett a tantusz... Ezek a valamik rendesen fotóval borított rajzolt műremekek voltak. De rengeteg. Persze a szokásos manga mellett. Szóval a térkép alapján elmentem pár business hotelbe, ugye péntek, tehát elvileg lehet hely. Persze angolul semmi, de azt levették mit is karok, s mutatták tele vannak. Végül két csilli-villi hotelnak nem adtam esélyt, s így rátaláltam a helyre. A szállás talán 5600 jen volt itt, de persze ez rendes hotel, fürdő wc szobában, stb. Mivel hideg is volt, meg egyébként is, már a szobában is termettem. Ezután elmentem wi-fi-t keresni, mivel a szállóban csak vezetékes net volt. De egyszerűen nem találtam. Pedig voltam a meki, starbucks, stb szemét helyeken is. Persze volt net, jelszóval védve, ami nem is jelszó, hanem néha egy vonalkód, amit le kell fényképezni, s akkor minden működik. De nálam nem, mert még utána is kérdez valamiket amit japánul meg kell válaszolni, ezért meg még mondjuk a billentyűzet kiosztást megváltoztatnám, de akkor se tudom beütögetni amit kér. Szóval hagytam az egészet. Hajnalban elmentem a közeli parkba, ahol valami romok is voltak, meg menő edzőterem. Mint utólag kiderült.

S frissen 8 előtt már robogtam is újabb kihívások felé. Mert új életcélt találtam! Lelkem összezúzva, alélten pihent porhüvelyemben mióta északi, hokkaidoi utamat elhalasztottam. Ennek fő oka az volt, ott található Japán egyik legrégebbi whiskey lepárlója... Zokogott, sírt hát bennem a gyermek, kinek álma szertefoszlott... Fájdalmas, sorssanyarító mély sebeket vágva harmoniám lágyan leomló selyemfátylán... Azonban kofui estémen eszembe ötlött a másik lepárlóüzem, ami úgy emlékeztem Osaka mellett van valahol. Ezeket a nélkülözhetetlen információkat már jó előre lementegettem, ha bajba kerülnék Japánban, tudjam honnan felvértezni magam a megfelelő túlélőtudással. Tehát jól emlékeztem, Osaka mellett valóban van, de az igazából a központi palackozó miegymás. A másik lepárló na hol van? Hát ahol holnap elvonatoznék amúgy is!!! Főnixmadárként éledt újjá hitem ebben a cudar világban, s másnapom addigi programja egy feneketlen kútba került. Annak is legmélyére, ha van annak olyanja... Este hát kérdeztem is a gyereket hogy szoktak innen oda menni a vendégek, vagy ők ismerik-e a helyet, végülis nincs túl messze. De semmi. Tudatlan népek ezek, de én elhoztam nekik a mennyeknek országát. Megígérte utánanéz. Persze nekem megvolt minden hogy kell odamenni, s hasonlók, de gondoltam több szem többet lát, meg ő mégiscsak patrióta, s jó házifeladat neki amúgy, megtudni mi van itt a környékén, ha már idegenforgalmista a lelkem. Reggelre ott is volt hogy menjek, de ezt ár mind tudtam, azért megköszöntem. De a lényeg, ott álltam 8:30-kor a vonattal legközelebbi elérhető helyen, ahonnan azt írták 10 perc kocsival, azaz taxival. Na ez nem tetszett, mert hát a hegyeket szeretem, itt mégiscsak gyalog kéne menni, s közben levegőzni, madárcsicseregni, meg látványtól elájulni. Meg is néztem a helyi térképet az állomás előtt, amin sok nem volt, de kb olyan 3-4 km lehetett, gyanúsan egy hurok volt az odavezető útba rajzolva. Azonban az emberi elme kérlelhetetlen logikájának köszönhetően kikövetkeztettem az ott ereszkedik, mivel az állomás és a lepárló irányból is csomó patak volt berajzolva, amik aztán egyesültek a kettő között. Tehát kb 60% lejtő 40% emelkedő. No azért jobb ab ékesség alapon megvártam a 9-kor nyitó turista információt egy pontosabb térképért. Addig fáztam, így felvettem még egy rövid ujjút... Biztos nektek is mondták a tanítónénik, rétegesen kell öltözködni. Most azt hiszem egy könnycsepp kicsordult volna a büszkeségtől a szeméből, ha lát, mert már 3 rövid ujjú a vékony hosszú ujjú és a széldzseki volt rajtam. Ezt később 4 rövid ujjúra duzzasztottam egyébként. folyt. köv. (lejegyezve Tokio-Shin-Osaka között :) )