Hát a mai tollasbajnokság nem sok örömmel töltött el. Akivel lettem volna párban, sajnos nem tudott jönni, így beugrott valaki a helyére. Van a csoportunkban egy versenysorozat, aminek most épp a tollaslabda fordulójához értünk. Eddig mindenben nyertünk (a 4 darab 10 fős csapat közül), de ma leáldozott a dicsőségnek s a zuhanás által felkeveredő por még el is fedte megszégyenült testünket, beleszállva a lelkünkön ejtett mély sebekbe... Minden csapat két tollaspárost állított ki, az A és B kategóriást, s volt A és B kategóriás körverseny. Én valamiért A kategóriát kaptam, ami annyit jelentett csupán, hogy kétszer annyit kellett futni a nagy verésért. Mindenkitől. No, de sebaj lényeg már csak 49 óra a gép indulásáig :) S már van vízumom is. Amúgy sok dolgom lesz otthon. Például múltkor csináltam némi "szilvás"gombócot. Igazából eper volt benne, mert a szilva helyett akár platinát is tehetnék bele, az is olcsóbb lenne. De a hibája igazából a hiányzó fél kiló mák... Első dolgom lesz jövő hétvégén mákos akármit enni...

Éljen, éljen, éljen

Nos ismét van miről írni. Legalábbis majd lesz pár bejegyzés év végéig úgy döntöttem :) Kezdetnek itt van mindjárt a tény, 72 órán belül már Manila felett leszek, ha minden igaz. De addig hosszúra nyúlnak még a percek... De ma örömteli dolog történt. Az átlagos utazásaim ellenére - amikor kb a reptérre indulás előtt 90 perccel szoktam legkorábban átgondolni mit is kellene vinnem - ezúttal becsülettel akartam felkészülni, mivel szemléletbeli váltás is kell ugye. Emlékszem, legutóbb mikor decemberben otthon jártam szinte sokkolt, végre nem csak ázsiai arcokat látok. Na jó, itt a megfigyeléseim a női arcokban kimerültek, az lehet mindenkinek ázsiai pasija volt, arra nem emlékszem :) De lényegre visszatérve: ma találtam egy fiókban vagy 20 ezer pesot meg 300 dollárt. Fogalmam sincs mikor raktam oda. De most boldogság töltötte el sivár lelkemet. így már tudok ismét kenyeret venni! Ezen kívül meg kellett keresnem mindenféle netbankos jelszavaimat, mivel nem használtam még idén... Működik! A finn bankrendszer páratlan :) Ez pedig a hétvégi búcsúvacsora terülj-terülj asztalkája...

Kulináris kalandozások Koreában

És igen.. Éssel nem kezdünk mondatot, de hát ettől most eltekintünk. Szóval lassan eljutottam idáig, íme egy kis áttekintés Korea és Japán kínálatából. Kezdem rögtön a szöuli piacok egyikével. Ez egy híres terület, ahol rengeteg ételt lehet kipróbálni. Bár később beszélgettem egy szöuli lakossal, s ő annyira nem ismerte a helyet. De hogy nem turistáknak reklámozzák az biztos, mert egyrészt enki nem beszél koreain kívül más nyelvet, másrészt nincsenek külföldiek. Legalábbis akiken látszik...

Ehhez kapcsolódóan el kell mondanom, hogy a jelbeszéd után kértem inni valami helyi italt. Mondtam "rice" ami ugye rizs, és ezt még korában is értik, meg mutattam inni. Mert az ugye világos, hogy Ázsiában minden rizsből, kókuszból készül. Szóval gondoltam vmi rizspálinka, rizsbor, ilyesmi csak akad. Aztán bólogatott, én meg kérdeztem kicsi? Meg mutatom pici, nagy, mekkora? A nő meg mutatja picike az, nem kell félni. Mert ugye az ember nem kér sokat olyasmiből, amiről azt se tudja micsoda... NA erre kaptam egy 7,5 decis palacknyi rizsbort. Fel kell rázni, majd óvatosan kinyitni. Némileg forrásban van, fehér színű, de kellemesen jó. Bár a busani jobb volt, de erről majd később. Szóval kibabrált velem a sors, de én álltam ütéseit, s kihívását elfogadva beleálltam a szembeszélbe. Az étel teljesen jó volt, a kimcsi természetesen nem hiányozhatott. Ez savanyúság erős pistával keverve kb. Valószínű az ételt nem megfelelően ettem, mivel néha mikor arra jött valamelyik helyi nénike, mindig mosolyogtak meg csóválták a fejüket és magyaráztak vmit. Hát, úgy is finom volt. A másik remek szokás, mely Japánra is igaz, ha kér az ember egy ételt, akkor az automatikusan magával hozza a levest, s pár egyéb dolgot. Valahol fura hogy egy étkezés, ah kérsz vmit, tulajdonképpen egy tálcányi kis tálkát jelent. A helynek meg egy csomó mosogatást, de hát ez már az ő bajuk. De az ízkavalkád és a bőség mindenképpen lenyűgöző. S az hogy nem édesek az ételek, mint Manilában.. nos az egy adomány. Erre nincs más szó.

Mivel meglepő módon a rizsbor elfogyasztása után a közterületek állapotával kevésbé voltam elégedett, úgy véltem, jobb ha eszek vmit ami elsimítja azokat a dolgokat amikben mindig megbotlok. Hát így sikerült megkóstolnom ezt az üvegtésztával töltött kívül ropogós burkot alkotó ételt. Mivel én nem vagyok az üvegtészta - s alapvetően a tészta mint olyan különösebb kedvelője -, kicsit kétkedve fogadtam a látványt az első harapás után, de egészen jó volt. Vagy csak a rizsbor tette. Akárhogy is, ezt követően már ismét ruganyosan, s izmaimban daloló erővel róttam a várost.

Amiről mindenképpen meg kell emlékeznem az a koreai eper. Ez egy fantasztikus dolog. A szemek nagyok 3-4 centisek, ámde ugyanakkor hihetetlenül zamatosak. Nagyon régen és főleg ritkán találkoztam ilyen eperrel életemben. Hogy ezt bizonyossággal állíthassam többször is mintavételeztem és minőségbiztosítottam. Nagyon finom a koreai eper. Javaslom mindenkinek a megkóstolását Koreában járva. Általában ezt ettem vacsorára/éjjel minden nap. Mármint nem ezt a képen, hanem egy ilyen dobozzal minden este :) Ezt is Szöulban ettem valamikor, egyik este.

Másnap reggel megízleltem a helyi hírességek egyikét, ez a zöldséges palacsinta, amit hurkapálcikán árulnak és levesben főzik/melegítik meg mielőtt megkapod. S noha az utcán veszed, adnak hozzá egy pohár levest is. Némileg íztelen, de teljesen ideális és könnyű étel reggelinek. Arról nem is beszélve, milyen jól esik 4 fokban egy forró pohár leves, meg egy "rúd" palacsinta.

Később aztán az egyik helyi különlegesség is feláldozta magát nekem. Ez fánkhoz hasonló de igazából egy ropogós vékony kéreg a belső felületén fahéjas olvadt cukorral. Legalábbis így analizáltam. Nem rossz, de annyira nem szuper. De ami ezután jött... Komolyan mondhatom, hogy ez az étel eddigi pályafutásom három legemlékezetesebb fogása között kapott helyet. Zseniális. A pácolt marhahús csíkokat grillezni kell, majd ollóval darabolni, ezután levélen, grillezett fokhagymával és paprikás-paradicsomos szósszal fogyasztani. Kis batyuként összehajtani, s le vele. Ezt leírni nem tudom, mindenkinek meg kell kóstolnia.

így készül hozzá a koreai rizs. amit persze szintén külön tányérkákon hoznak, s neked kell összedolgozni masszává. Mivel látták zöldfülű vagyok a szakmában, így megoldotta nekem a hölgy.

Egyébként az előző nap tapasztalatait felhasználva itt is elfogyasztottam jól megérdemelt rizsboromat. Még megkóstoltam egy kis fonott fánkot is, de ez nem ízlett, vagy csak túl édes volt. Viszont kellett, hogy elsimítsa a göröngyöket, amik ismét előkerültek.

Aztán már Busanban folytattam a mindent felölelő vizsgálódásomat. Ez valamilyen olajban sütött rizsalapú tészta benne némi hallal és ketchuppal. Utóbbi gondolom nem hagyományos hozzávaló, csak az évek hozták magukkal. Ez nem volt különleges, itt csak szimplán éhes voltam a vonatút után.

Itt este már nem volt kedvem sokat válogatni, így bementem egy BBQ helyre, ahol a pincér gyerek kitűnő angolsággal kérdezte miben segíthet, azonban ez a mondat volt a limit. Végül hát találomra csirkét választottam. Általában koreai étlap van mindenhol, viszont az nagy arányban képekkel. Amit kaptam teljesen jó volt, de óriási adag, szerintem több csirke is életével fizetett ezért a tálért. Az íze teljesen internacionális volt, semmi extra, viszont tényleg jó volt. Csak sok. De ugye nem hagyunk ott semmit, mert ezt tanultuk kiskorunkban. Volt még egy utca a szálláshoz közel, ahol mindenféle tengeri herkentyűket árultak, sokról azt sem tudom mi lehetett, de mst nem is ezt akarom leírni. Egyik este hazafelé tartva megálltam az egyik hely előtt, s kértem magamnak egy ilyen lepényt. Ez tésztam majd egy nagy marék zöldhagyma aztán polipok, meg miegymás, tojás, stb. Teljesen tökéletes. A hely bent egy vidám kis kocsma volt. Mikor bementem hely nem volt, így egy illuminált helyi férfiúval szemben kaptam helyet. Angoltudása nagyjából 40 szó lehetett, de azt aktívan használta. Volt egyébként koreai éneklés, hangoskodás, szóval minden, amiért érdemes az ilyen helyeket látogatni. Itt igazán sajnáltam, nem beszélem a nyelvet. Szerintem egy kocsmában elvegyülni legalább annyit ad, vagy többet, mint megnézni a helyi fő nevezetességet.

Persze ittam a szokásos rizsborból is egyet, s amint hazatértem, invitáltak a hely alkalmazottai, csatlakozzak s egyek velük "korea legjobb ételéből". Éhes az nem voltam ugyan egyáltalán, de hát ezt nem lehetett visszautasítani, mint a képből is látszik :)

Igazából bébi bordák volt, valóban omlós és lágy, de mint mondtam nem voltam már éhes. Viszont mivel ilyen kedvesek voltak, ellencsapást indítottam, mivel véletlenül vettem még egy palacknyi rizsbort a szűkösebb időkre a poliptésztás helyen. Utolsó koreai este még ettem egy bulgogit. Némi áfonyaborral karöltve. Bár ez nem bor volt igazából, mert vagy 30 fokos volt. De igazán megnyerő volt, s bizsergéssel töltötte el lelkemet. Vagy legalábbis bensőmet.

S bár ezt már nem akartam, de nem bírtam kihagyni hogy ne kóstoljam meg a polipmájast. Nos, nem sajnálom, hogy nem lehet kapni máshol, de mint egzotikum, megérte megpróbálni.

S amiket nem ettem, azoknak a listája jóval-jóval hosszabb. Kezdve az utcán kapható kis lárváktól, az élő tintahalon keresztül a busani halpiac csodálatosan ronda lényein át a rengetek hurkapálcikás furcsaságig. Azt mindenesetre meg kell jegyeznem, a koreai konyha számomra ismeretlen volt, azonban mostantól előkelő helyet foglal el képzeletbeli listámon.

Búcsú Japántól

Osakában ébredtem másnap. Terveim szerint itt nem akartam különösebben körülnézni, inkább Himeji és Kyotó voltak a célpontok. Sajnos azt megtudtam, hogy a híres várkastély, ami rengeteg filmben is szerepelt már épp felújítás alatt áll. Egészen 2015-ig. így ezt nem fogom látni tényleges pompájában. Ezért úgy döntöttem, mégiscsak elmegyek és megnézem magamnak. De előtte még a hajnali szentélylátogatás sem maradhatott ki a programból.

S aztán már Himeji...

Itt a prospektus és a valóság látható. Azért jó volt ennek ellenére. Be lehetett menni megnézni ahogy ügyeskednek a restaurátorok. A japcsik építettek egyébként egy teljesen komoly burkot, ami egy épület több lifttel, szép fapadlóval meg minden, hogy szegény hazafiknak ez idő alatt se kelljen nélkülözniük a nemzeti öntudatot. Már amennyiben igényük volna rá.

Tulajdonképpen nem bántam a dolgot, így legalább láttam hogy csinálták 500 éve a falakat, miként építették fel az épületeket. Mivel viszonylag korán végeztem, ahogy arra számítottam is, gondoltam délután még belefér a Kyotó vár és park megtekintése is. Erről annyit kell tudni ez nem valódi műemlék, betonból építették újjá. Az üzleti negyed szomszédságában lévő parkban áll. Mivel cseresznye az itt is terem, így a parkban rengeteg fiatal volt. Például voltak miniszoknyában és magassarkúban tollasozó lányok is... De mivel az ilyen események nem kötik le egy férfiember figyelmét, inkább a virágszirmokra koncentráltam, s csatlakoztam a partihoz az éppen nálam lévő kis whiskeymmel karöltve. Mert ugye sose tudni mikor szorul az ember egy kis melegségre az idegenben...

Aztán a partyt elmosta az eső. Ez volt az első alkalom komolyabban esett a kirándulás alatt, de a védőital már bennem volt, s a puffin mellett ez a másik dolog ami erőt és mindent legyőző akaratot ad. Tehát a problémákat sztoikus nyugalommal és mosolyogva vettem tudomásul.

Este hát jó hangulatban érkeztem vissza a szállásra. S másnap már jött is a repcsi Manilába... De szerencsére csak este, így irány Kyotó! Ugye ez volt sokáig a sógunátus székhelye még az Edo korszak előtt, így itt aztán van mit nézni. Hogy a manga-múzeumról már ne is beszéljek :(

Az utolsó kép a híres kert, ahol sohasem lehet látni az összes nagyobb követ, a kert egyik pontjáról sem. Kivéve ha eléred a Nirvanát. Viszont ez ugye a kert a csendes meditálásra, ehhez képest rengeteg ember volt ott folyton. Nem is akartam bemenni, de pont útba esett... Innen még a Golden Pavilonba mentem, s ezután visszasétáltam a Kyotó palotához. De ez akkora volt hogy 8 percig mentem a falai mellett és még mindig nme volt bejárata. Igy ezt kihagytam belülről, s inkább a manga múzeumba mentem el. Ez nagy hiba volt! Mármint hogy nem ide jöttem vagy 4 napra kizárólag... Szomorú voltam. Aztán rohantam a vonatra elérjem a reptéri expresszt. Szó szerint. De sikerült nagy véráldozatok árán.

A manga múzeumban nem szabadott fotózni, de mire észrevettem ezt már lekaptam, mivel személyes kötődésem volt :) Amúgy voltak képregények 1946-ból is... A legsikeresebb füzetből pedig több mint 5 milliót adtak el. Otthon a Naruto ismerhetik páran, az a második volt az egyik részével, 3,5 millió példány. Hihetetlen számok. A repülő természetesen késett, mert a Cebu Pacificről ennyit kell tudni. Mindig késik. De azért hazaértem éjjel 2 körül, fáradtan, de belül sok kis képpel a koponyám falára festve.

Az utazás napja

A cudar idő ellen folytatott harcban immár győzelemre álltam tehát, így nem volt miért küzdenem tovább az elemekkel. Naganóba vonatoztam hát, s ott is töltöttem az éjszakát. Mivel itt meglehetősen fáradt voltam, nem sokat keresgéltem szállást, az első amit megláttam az állomással szemben volt, s nagyjából 4000 jen-be került. Itt kértem még reggelit is, illetve rábeszéltek, mert milyen menő már Japánban szállodában reggelizni :) Persze erről foglalmam sem volt, de hát egyszer élünk...

Hajnalban akartam indulni Tokióba, de aztán a reggeli ugye keresztülhúzta számításaimat, s akkor már úgy éreztem el kellene mennem a naganói híres szentélybe is, ami kb 1400 éves, s különlegesség, hogy a gyengébb nem képviselői előtt is nyitva állt. Ez amolyan zarándokhely, s életében egyszer minden hívő meglátogatja.

Ezt követően már nem volt miért maradni, irány hát a főváros. A Pályaudvar nem semmi. Ezért kiérdemelte a nagy P betűt is.

Azért valahogy kikeveredtem, vagy mondhatnám kisodortattam magam a tömeggel, s megtekintettem a császár lakhelyet körülölelő parkot. Eredetileg arra gondoltam a Nemzet múzeumba elmegyek, az mégiscsak valamit kell tartalmazzon a hely miliőjéből. Alapvetően a helytörténeti és nemzeti múzeumokat Európában nem szeretem, mert mindenhol ugyanazt lehet szinte látni, de ez mégiscsak valami egészen más kell legyen... S az is volt. Tehát a vasútállomás közelében voltam még, így megkérdeztem pár békés járókelőt, hol is fekszik a múzeum, milyen metróval lehet eljutni oda. A tősgyökeres bennszülöttek nem igazán vágták az angolt, így végül feladtam, s megkérdeztem két sápadtarcút. Meg is tudtam a titkos információt. Ment oda vonat meg két metróvonal, az egész egy parkosított közegben található, karöltve egyéb múzeumokkal. Aznap ugye vasárnap volt, s okos Márton kitalálta milyen jó is lesz majd vasárnap lenni Tokióban, nem lesz se tömeg, se tülekedés. Megyek le a metróba kis feszültséggel bensőmben, de igen, ezt nevezem én a taktika és tudás játékának! Sehol senki, a metrókocsikon csomó üres ülőhely! Gondolatban többször vállon veregettem magam... A metró amivel mentem nem pontosan a parkhoz vitt, kis séta előzte meg célom elérését. Az utcákon is limitált volt a gyalogosforgalom, tulajdonképpen nem látszott egyáltalán a város lakóinak milliós nagyságrendje. Volt útközben bonsai vásár is, csak úgy egy iskola udvarában. Ennek kifejezetten örültem, mert mindenképpen szerettem volna látni pár bonsai-t mielőtt elhagyom a felkelő Nap országát.

S hirtelen ott álltam a park bejáratánál. S ekkor legmélyen belül... halálhörgés, siralom... A parkban volt egész Tokió lakossága. Az egész... Brühühü. Az első sokk után agyam és érzékszerveim vészleállását követően újraindultak, s már kezdtem a dolog mókás oldalát látni. Volt egy csónakázótó, ahol a vízfelület jelentős része telítve volt vízi járművekkel. Úgy nézett ki mint a dodzsem... Komolyan. Aztán kitaláltam a megoldást. Valószínűleg azért kell ennyi hajó egyszerre, mert különben nincs elég víz... mert ugye, minden vízbe mártott test... kiszorít némi vizet. így kevés vizecskével is lehet egy tó látszatát kelteni, ha milliónyi hajót engedünk bele. Zseniális gondolat! S ezután jött a kálvária. Át kellett jutni pár hídon és úton a valódi parkba, mert ez csak vmi csónakázós szárny volt. S itt már tömeg volt. Lassú haladással. Néztem is az órám, vajon 3 óra alatt elérem-e az 500 méterre lévő múzeumot... Nagy nehezen átevickéltem. S ekkor újabb próbatétel következett. Jesszus szakállára, hisz itt cseresznyevirágzás van!!! Ó neeeeeeeeeeee... A fő park telis-tele volt. Emberekkel. Mindenütt. Itt megutáltam Tokiót. Pedig első két óránkat nagy megértésben és barátságban töltöttük. De a cudar mindenit, ha így hát így, barátság vége.

Azért kimerülve a múzeumot is sikerült végre a látótávolságomba hozni, s ez felvillanyozott, utolsó métereimet már-már szökellve tettem meg. Bent persze nyugalom volt, s jóval kevesebb ember. A kertje tényleg szép volt, ahol éppen a 140. cseresznyevirágzást ünnepelték. Illetve most tartották a 140. alkalommal ott a kertben. Nem rossz.

Itt nézik a birkák a virágzást. S örültek, ha a szél lefújt pár szirmot.

Innen már csak vissza az állomásra, s a vonatra Osakába. Az utolsó két éjszakára itt volt szállásom. Ez volt a legolcsóbb mind közül, kb. olyan 8. kerületes világban. Voltak hajléktalanok szép sorban aludtak, s látványosan sok kocsma volt (szolid kis függönyszerű intimitásőrrel mely a bejárat és az ablakok előtt lóg kívülről, s ha be akarsz kukucskálni fel kell emelned, vagy be kell menned), főleg fásult arcú idősebb emberekkel. Pár részeg mászkált-dülöngélt erre-arra. Egyik az esernyőjével kardozott egy láthatatlan ellenséggel. Szóval a környék nem volt 5 csillagos, de örültem ennek is, mert így többet lehet látni a valóságból. A szállodában a recepción csodák-csodája a figura angolul is beszélt egészen tűrhetően. A hely olyan volt egyébként mint egy lerobbant munkásszálló, de a zuhanyzó a wc és az ágy ellen nem volt semmi kifogásom, azok jók voltak. A szoba maga aprócska volt, egy gnómok méretére készült vas ajtó volt minden szobán, bent a padló többsége csikkek által kiégetve, a bútorok kopottas sárgás színe sem a szoba melegségét támogatta. No de mint mondtam az ágy kényelmes és nagy volt. Én meg csak aludni akartam itt, nem leélni az életem hátralevő részét :)