Melbourne, a sport városa

Legalábbis ezt írják róla. Nekem pár emberke mondta barangolásaim során, ha arra járok, mindenképpen látogassak el egy eseményre... Mivel ez pont vasárnapra esett, kitörő lelkesedéssel ecsetelték, az a nagy derbi napja. Hát jó, miét is ne?
De mivel korán érkeztem, először gondoltam elütöm az időt a Victoria piacon. Valahogy a piacok nekem szimpatikus helyek, s könnyen látni lehet az adott közösség pár jellemző vonását. De első benyomásnak mindjárt ott volt a reggel fél nyolcas sorbanállás a szórakozóhelyek előtt, ahonnan még mindig kiszűrüdött az esti zene. Ez igen.

Gondolkodtam azon is, vajon melyik lehet a legjobb a város, nos ez is visszavonhatatlanul eldöntetett.

S a piac maga is szuper volt, persze a hülyeség-részleget elkerültem. Mint ruhák, játékok, stb.
Megnéztem a Melbourne múzeumot is, sőt aludtam a pázsitján is vagy egy órát, mert álmos voltam, nem volt annyira kényelmes a 10 óra vonatozás éjjel.

S végül megérkeztem a szentélybe, MCG, azaz Melbourne Cricket Ground. Persze azért a cricket az túlzás lett volna, de az ausztrál foci az rendben volt. Mondjuk azt sose értettem - sporttól függetlenül - miért futnak ki közel azonos színösszeállítású mezben csapatok. No, de a lényeg a pálya kerek, átellenesen van 4-4 rúd, amik így 3-3 kaput alkotnak. A középső 6 pont, a két szélső 1 pont. A stadion majdnem tele volt, 85 ezer ember. Csak mert már hiányzott a tömeg...

Kétségtelenül érdekes élmény volt, s jó volt ismételten látni, amit nyugaton is, teljes családok, kisgyerekek, lánykák foglalnak helyet a lelátókon. Nincs inzultus, még szóban sem. Teljesen jól elvan A és B szurkoló egymás mellett.

Este már csak a repülőt kellett megcélozni, s irány Kuala Lumpur. Illetve ott pedig átszállás Szingapúrba. Az mondjuk ismét meghaladta értelmezési képességem, ha már van egy tranzit terem, ahol átsétálhatsz a másik gépedhez anélkül elhagynád a terminált, akkor miért kell itt ismét átvilágítani a táskád, stb. Biztos valaki felhőből gépfegyvert alkotott egyszer.

Innen pedig már csak 1 órácska Szingapúr, ami nem igazán szimpatikus város, nem hiszem élnék itt. Igazából a központi részeken a felhőkarcolók csupán Patyomkin megoldások, az igazság a föld alatt van. Az egész város egy nagy bevásárlóközpont, föld alatt eljuthatsz akárhova, s közben látsz 1 billió üzletet. Néha egy-egy szállodát, vagy metróállomást. Teljes rend van. Ez egyébként, a rend, igaz a külsőbb kerületekre is, csak ott már nem csak vakondok élnek.

Newtown

A szállás teljesen véletlenül Sydney bohém-alternatív negyedében volt. Azt hiszem az évek óta tartó vegetációm után ez valódi elektrosokk. Valahogy így képzelek el egy várost. Volt itt mindenféle ember, üzlet és szórakozóhely. Élő zene, pezsgő társalgások, de nem a finn, pláne nem a filippinó módon. Egészen le voltam nyűgözve. Ha egyszer itt "kellene élnem", tuti valahol ezen a környéken tenném.

Kis pihenés után visszamentem a városközpontba, ha már itt vagyok pénteken csak kell valami benyomást szerezni. Kezdetnek gondoltam megnézem a hidat meg az operát a túlsó partról. Igazából ehhez nem ragaszkodtam volna, de éppen a Carmen zajlott a korábbi megfigyelőpontomon.
A híd acélszerkezetére is fel lehet amúgy mászni (világosban), de mivel igazából sokkal több látványt nem ad, overálba kell bújni, meg pórázra kötni magad, s csak kisebb csoportokban mindezt, ráadásul még csak nem is ingyen, így ezt nem vettem fel a teendőim közé.

A túlpart viszont alighanem a helyi Rózsadomb, szép kis házikók nőttek errefelé. Azt azért megállapítottam a fejlámpa nem ártott volna. Ugyan voltak zegzugos ösvények, titkos lépcsők a partvonalat követve, de néha csak érzésre léphet az ember, mert látni nem lát semmit az biztos. Legvégül aztán kikerültem egészen a tengerhez, a lépcső belevezetett a vízbe. Illetve volt egy rácsos barlangajtó pár méterre a víz túloldalán. Szóval innen már nem volt kilátásom a civilizált világra, így visszamásztam a tök sötétben, s irány a belváros.
A hídon való átkelés egyébként olyan volt, mint egy börtön. Végig szögesdrót kamerák, sőt még 3 őr is nézegetett ott. Meg akartam kérdezni mennyit keresnek ezzel, hogy állnak a hídon, de aztán mellőztem az inzultálásukat.
Ahol vígan szólt a zenebona, meg a nevetés, betöltötte a teret a tömeg morajlása.
Gondoltam iszok valamit én is, mert a csordaszellem nem engedte az ár ellen ússzak. Viszont a belváros árai belvárosiak, az alternatív negyedemé, meg alternatív. S ennek megfelelősen ott is ütöttem nyélbe sejtjeim nedvességgel való feltöltését, nehogy száraz ki porhüvelyem heverésszen valahol az út szélén egy óvatlan pillanatban átlépve a kritikus dehidratációs szintet lerogyva egy elhagyatott környéken.
Szerencsére az eső is eleredt, de nem is baj, még úgysem áztam meg kabát nélkül addig. Ez is része a csomagnak.
Másnap is esett még reggel, így gondoltam kinézek a halpiacra, meg esetleg múzeumot nézegetek ma.

A terv szerint estig volt időm, a vonatig. Eredetileg ki akartam hajózni bálnalesbe, de az májustól kecsegtet sikerrel... Vagy lemenni a híres partok egyikére, ahol fürödni is akartam, de ugye az idő béna volt.

Végül múzeum helyett elmentem a legnagyobb IMAX vásznat megnézni, meg rajta a jégkorszak fenevadait. Már nem először állapítom meg, nekem a 3D semmi többet nem ad, sima hagyományos módon tökéletesen megfelel. Mire a film véget ért kicsit jobb lett az idő, végül úgy véltem, csak meg kell néznem a Bondi Beach elnyúló homokját.

Meg amit még ott lehet látni.

Azonban az égi áldás nem hagyott elmélyülni a táj szemlélésében, s kénytelen voltam egy söröző óvó biztonságában meghúzódni a túlélés esélyének növelése végett.

Végül éppen elértem a vonatot, ami szolid egy éjszaka alatt Melbourne városkájába is visz.

Sydney

Ausztráliában két órával le vannak maradva, így a repülés nem is volt olyan hosszú. Látszólag.

De a lényeg, 10 óra körül már Sydney repterén magyarázhattam a bevándorlási hivatalos kislánynak miért csak három napot akarok itt tölteni. Végül megenyhült, s átengedett. A reptér cselesen van elhelyezve, egy híd köti össze külvilággal, amin nincs járda. Persze van vonat, busz, taxi. Viszont, ha gyalogol az ember 15 percet, akkor spórol 12 dollárt, ami a reptérhasználati díj, vagy hasonló okosság. Szerencsére van egy másik híd is, igaz beton létére is már eléggé felverte a gaz és egy sportpályára visz, de azért a célnak megfelelt.
Miután jólesően nyugtáztam, most éppen nettó 48 dolláros órabérben vagyok ezzel, már ott is voltam a vasútállomáson. Szépen bevonatoztam a központba, s mivel szállásom még úgysem állt készen, gondoltam addig bejárom a város egy részét. Nagyjából a "kötelező" helyszíneken tiszteletemet is tettem.

Valahol azért vicces mennyire fantáziátlanok a hódítók. Semmi értelmes nevet nem találtak ki semminek. A városokat vagy régi már létező helyek után nevezték el, csak elétették New, vagy az éppen regnáló (angol) miniszterelnök, hivatalnok után kapott nevet. Mondjuk Új Kaledónia is ilyen, csak az éppen francia terület még most is, Új Zélandtól keletre. No, mindegy. De ebbe a sorba tartozik a Hyde Park, ami most éppen Sydneyben terül el.

Mondjuk amúgy megvan a véleményem mind az Új Zéland, mind az Ausztrália múltját végigkísérő történésekről, úgymint korábbi és jelenlegi viszonyulások a különböző kérdésekhez. Talán majd egyszer leírom azt is.
Szóval van itt nagy zöld terület, ami az operaházhoz vezet ki. Itt rengeteg futóbolond van. Ellentétben Új Zélanddal, ahol ez tilos. Szimpatikus ország, tudtam én.

Van még sok iskolai osztály, s szimplán csak ebédelő ember a parkokban. Ami még tetszett, hogy látni tökéletes szabású öltönyökben telefonálgató komoly üzletembereket is... rongyos edzőcipőkben sétálgatni. Gondolom van nekik az irodájukban egy ebédelő és parkjáró cipőjük, a szép csillivilli lakkcipő ne legyen sáros a délutáni etapra.

Itt van a St. Mary katedrális, amiben személy szerint még nekem is tetszett valami. Van benne egy emlékmű az elesett ausztrál katonáknak emléket állítva, egy halott katona formájában bronzból. Mondjuk az egy másik kérdés ausztrál földön sok háborúskodás ugye nem volt mostanában, de ez ismét a fenti téma része. A templom mellett áll egy II. János Pál is, akin amolyan szuperhős köpönyeg van, csak úgy szálldos.

S persze a botanikus kertben mindenféle csudálatos növényzetek, meg a szokásos rikácsoló papagájok. Egyébként a papagáj hihetetlen gyorsan tud repülni, teljesen meglepett amikor kergetőztek.

Érdekesség, hogy a svédek az IKEA bútorok mellett még csempét is igen nagy mennyiségben csempésztek be az országba.

Lassan úgy éreztem ideje lenne kicsit pihenni, meg a hátizsákot ledobni, irány hát a szállás, s majdan az esti órákra kirobbanó erőben térhetek vissza! Átmenetileg ezzel az itallal vészeltem át az eddigi órákat.

Igazából persze csak kíváncsiságból vettem, utána láttam csak "reggeli italnak" árulják, amitől könnyebben képes vagy kikászálódni az ágyból időben. Mondjuk ebben látok némi logikai bukfencet, mert hűtve tárolandó, s ha már a hűtőig eljut az ember reggel, akkor valószínű, sikerült is felkelnie. Viszont teljesen jó íze volt, jó választás volt.

Tovább, mindig csak Északnak!

A reggeli busz már nem is volt veszélyes, a hajóig volt némi idő így kiszemeltem egy közeli csúcsot, mely meghódításra érdemesnek látszott. Persze már jól sütött a Nap, szóval sikerült legalább megizzadni kissé.

Viszlát déli sziget, közel már nyomorúságosan rövid kis vakációm vége...

Az északi sziget pedig sejtelmes őrzőivel várt

Wellingtonban végre megtaláltam a civilizáció nyomait is. Rájöttem, itt minden város igazából egy nagy bevásárlóutca, vagy azok hálózata a mérettől függően. Minden földszinti tér valamilyen üzlet. A fővárosban praktikusan bár, kocsma, étterem leginkább. No hamar letenni a hátizsákot hát, s elsőként nacionalista kötelességeimet letudni, majd biológiai szükségletem is kielégítésre kerülhetnek. Ámen.

11 körül már végül visszatértem szunyókálni, addigra már kipróbáltam a helyi sörök többségét, így hiányérzet nélkül ámde tudással eltelve várhattam Holle anyó érkezését. Sajnos a szél úgy fújt kint, végig sivítottak az ablakok, azért valamit sikerült aludni is.

Ma pedig irány vulkánnézőbe! Noha rossz időt mondanak, a természet is rendkívül szomorú, két nap múlva fájó búcsút kell intenünk egymásnak... Végül reggel nem volt még eső, bár azt sem lehet nyugodt szívvel kijelenteni, nem is lesz. A borús égbolt alatt sétáltam hát a Hertz kölcsönzőbe, ezúttal csak két napra autókázni. A Corolla egy újabb modelljét kaptam, km sem volt még benne annyi, jobban is húzott. Első állomásként még meg kellett állnom a legjelentősebb anglikán templomi épület közelében, legalábbis ami fából épült. A fáma szerint ennek az volt az oka, hogy az építkezést megelőzően volt egy nagyobb földrengés, így a fa mellett döntöttek.

Amúgy nem ez a legnagyobb tisztán fából konstruált remekmű, hanem az egyetem és jogi iskola épülete. Olyan mintha kőből lenne, oda is mentem megkopogtatni a falát, tényleg fa...

Ahogy fa ez is! Bár ez még előző este volt. Utaltam már rá a nacionalista címszó alatt.

Észak felé haladva a kedves vendéglátók igyekeztek gondjaimat levenni vállamról, s külön kitáblázták merre is az arra. Ezt igazán díjaztam.

Szépen sütött is a nap egészen addig, amíg már csak 100 km volt első úticélom. De aztán...

Hát ez itt a tökéletes kúp alakú szupervulkán. Ami a Fuji élethű mása.

Ja, nem látszik? Hát nekem se látszott. Igyekeztem közel menni hozzá, de csak egy felhő közepében autózgattam. Végül mit volt mit tenni, dolgom végezetlenül távoztam. Egyébként itt van a partvidéken a szörfös helyek számos jelentős képviselője, de úgy tűnik nincs most szezon. Vagy csak az eső...

Eredetileg az utolsó napomra még egy 8 órás túrát terveztem, ami átvezet 3 vulkánon, tavacskák mellett visz, s minden szépségesség megtalálható benne, ami elegendő 2 havi manilai létre. Ámde az eső csak esett, s kénytelen voltam belátni az itten meteorológia meglehetősen megbízható. Ami azt is magában hordozta, másnap is ilyen idő lesz. B program kettő volt. Az egyik Auckland, a másik a "világító férgek barlangja". Mivel a városok közül eddig Wellington volt az egyetlen, amiben láttam némi fantáziát, hajlottam a barlangászásra.
Oda is autóztam, megnézni mikor nyit. S mivel már úgyis eljött az est, a parkoló mélyén tábort is vertem. Elég fáradt voltam, mivel nem igazán pihentem ki magam előző éjjel, de nem akartam még aludni, mert akkor 4 órakor felpattan a szemem. Még olvasgattam. Persze végig esett sőt még reggel 7 órakor is. Végül jó döntésnek bizonyult kihagyni a vulkánmászást. Bár persze azért sajnálom. No, de lássuk mit tartogatott az utolsó napom a szigeteken. Mivel 10 órakor nyitott a barlang, úgy gondoltam addig elmegyek a közeli vízeséshez. Ez csak fél óra gyaloglás, az alatt még kezelhető az eső bármilyen értékben.

Végül kiderült igazából 3 barlang van egymás hegyén hátán, s pár olyan is a környéken, ahova még belépőjegy sincs. Délután három óráig így volt is programom. Az első a Glowworm barlang, ami valóban világító férgeket jelent. Egy cseppkőbarlangról van szó, aminek a plafonján bábozódnak be a lárvák, de előtte még fénnyel odacsalogatnak más rovarokat, hogy legyen energiájuk az átalakuláshoz később. A barlangnak van egy folyó/tó része, ahol tényleg sok fénycsomó (copyright by Oszi) borítja el az "eget". Itt egy csónakkal keltünk át a hátborzongató sötétség birodalmán. Olyan mint egy vaksötét éjszaka gyengébb fényű csillagokkal. Valóban különleges volt.
Itt fotózni nem lehetett, de amúgy sem látszott volna semmi belőle.

A másik két barlang már jobbfajta volt, már ami a karszt formákat illeti. Legjobb ez a függöny volt.

Délutánra már majdnem kisütött a Nap, így felbátorodtam, s Keletnek vettem az irányt, megnézni a "Hold krátereit", meg a gejzírt. Sajnos mire odaértem mindkettő bezárt, de azért megérte, mert volt egy kis folyó, ahol megmártóztam. Két ág találkozik itt, s az egyik kb. 50 fokos, a másik meg 5.

Egyébként az egész területen (50 km hosszan) kénes szag van, meg geotermikus erőművek sorakoznak.

S mint aki jól végezte dolgát, már csak el kellett jutni a szálláshoz, ami az aucklandi reptér mellett volt. Este 10 körül értem oda. Közben épp azon gondolkodtam nem nagyon látni itt rendőröket, főleg a manilai állapotokhoz hasonlítva. Bár engem egyszer megszondáztak itt. Ezt úgy kell elképzelni az egyik nagyobb település bevezető útján a felezővonalnál felállt nagyjából 30 méter hosszan 10 rendőr, s mindenkivel megfújatják a szondát. Természetesen mint megfontolt és józan életet élő fiatalember, nálam ez csupán formalitás volt.
Auckland határában a bevezető gyorsforgalmi útnál sajnos nem volt rendesen kitáblázva aminek ki kellett volna, így a Nokia Maps segít gondolattal került kezembe a gps. S már szépen ünnepelt is a Város körülöttem. Nagy vígasság lett egyből kék és piros fényárban úszott a környék. Szóval mégiscsak vannak itt rendőrök. Szépen megálltam a leállósávban, mint az amcsi filmeken. Vártam majd ki kell szállnom kezek a motorházon, stb... De semmi ilyen, jogosítványt, magyar? Ugye nálunk sem lehet telefon a kézben? GPS? Az sem, ugye? Mikor jöttem, s mikor megyek? Reggel? Na jól van, 80 dollár. De mivel úgyis megyek, ez most egy írásbeli figyelmeztetés és -20 pont az új zélandi jogosítványomról. S akkor ezzel most mit is kell csinálnom? Eltehetem emlékbe, kidobhatom, akármit, ez most egy figyelmeztetés. Hát, igazán értékelem biztos úr! Hajrá All Blacks!
Majd el. Persze ezután már mindig szépen megálltam inkább ellenőrizni hol is járok. Végül odaértem a szálláshelyre, tankoltam is előtte. Az egész terület az indiai maffia kezében volt, mindenki indiai volt. A töltőállomáson, meg a szálláshelyen is. A parkolással volt némi gond, de végül sikerült megállni valahogy, egy alkalmazott hazament, én meg mondtam ugyan legyen már szerencsém, s beállhatnék-e fenntartott helyére, úgyis elmegyek reggel hatkor. S lőn.
Reggel meg már csak a reptérre kellett kigurulni. Azt a 4 km-t gond nélkül teljesítettem, kulcsot leadtam, s irány a check-in.
Jó kis kaland volt, valószínűleg mint turista, soha többet nem jutok el ide. Azért 1 évet eldolgoznék itt, látni a nyári és téli tájakat, bejárni a hegyeket, a partokat. Mint hátizsákos vagy lakókocsi turista nem tudnék azt hiszem sehol sem eltölteni hónapokat. Nem az életminőség miatt, egyszerűen hiányozna valami "értelmes" tevékenység. Azt nem állítom munkamániás lennék, sőt még azt sem értelmes munkát végzek manapság, de mégis... Találkoztam és beszélgettem rengeteg emberrel, számtalan országból. Persze suli után rögtön, vagy még mielőtt valóban fejest ugrik az ember a munka posványába, el tudom képzelni. Illetve sok átdolgozott év után, amolyan feltöltődésnek. Volt itt aki 5 hónapra jött, amiből kettőt gyümölcsszedéssel töltött, s három alatt meg bejárja az országot. Voltak akik, stoppal utazgatnak, de ki vannak akadva 2 dollár egy avokádó. Engem ez sokkal kevésbé rázott meg, mint a sör ára. Volt aki 4 hónapot tölt itt, s volt már Gyöngyösön. Hát mi folyik itt Gyöngyösön?! Spanyol hölgyek voltak egyébként, valahol a nyugdíj közelében. S még számtalan más arc.
S mivel látom egy korábbi bejegyzésben a kedvenc figurámat megemlítettem ugyan, de képet elfelejtettem publikálni...

Viszlát Új Zéland. Szép ország, nyugalom, rengeteg természet.