A császár

Egy Übermensch fiúka azt mondta korábban, a gleccserek csalódást okoztak neki. De hát ha már erre jár az ember ugye, akkor miért is ne szánna rájuk pár órát. Elsőként a Fox gleccser volt napirenden. Két nagy gleccser van a déli szigeten, s mindkettőnél komoly szabályozások vannak, például a Fox homlokfalát 100 méterre lehetett aznap megközelíteni. Volt kint pár cikk, ahol szörnyet halt turistákról regéltek, akiket maga alá temetett a leszakadó jégtömb/szikla, vagy éppen belefulladtak a hirtelen megáradt folyamba.
Én azonban úgy tudtam - sokrétű felkészültségem révén - a másik páciens szemrevalóbb alulnézetből, így most a két túraútvonallal beértem, ahonnan rálátást ígért a messiás.

Maga a jégfolyam az állítások szerint pár ezer éve az óceánig ért, nagyjából 5 km-re a jelenlegi helytől volt kint egy tábla, miszerint 1750-ben ott volt a kiterjedés vége.
Valóban nem volt túl látványos közelebbről, talán mert így csak töredéke látszódott.
A másik gleccser szintén fenségesnek tűnt a távolból, reméltem közelről is hasonló katarzist nyújt majd. Tulajdonképpen mi mást várjak egy személyes találkozástól a Kaiser-ral?! Úgy tűnt Franz Josef sem az ereje teljében tündöklő uralkodó pillanatnyilag, vagy csupán országunk ügyei kötötték le nagybecsű figyelmét éppen. Azért itt is felsétáltam elsőként egy kis tavacskához, majd irány ezúttal valóban a gleccser maga.

Főhajtás

Egyébként van lehetőség helikopterrel repkedni, s a magasból lesújtó pillantásokkal elintézni mindkét természeti jelenséget, sőt magán a jégfolyamon is nyílik alkalom sétálni egyet. Mindezekért cserébe csupán nem kell garasosodni.

Végül a nap szépen eltelt, s már este is lett. Ideje volt ismét ambróziával illetni arra érdemes piciny lelkemet, s eme indoktól vezérelve utazásom mielőbbi megszakítása mellett voltam kénytelen állást foglalni. Greymouth előtt kevéssel egy út menti parkolóban láttam testet ölteni álmaim, így szépen beálltam a már ott pihegő egyéb automobilok mellé. Már sötét volt, de a rutin s az évek nem hagyott cserben, sikerrel felleltem a még parlagon heverő boromat. Ezt egy Columbo mellett elszopogattam, s szokás szerint reggelig édesen aludtam anyósi inkognitómban.
Reggel kivételesen nem esett, de nem váratott sokat magára, úgy tűnik igazak voltak a statisztikák. Most itt a Tasmán-tenger melletti területről van szó, ahol a hegyvonulat miatt hirtelen kicsapódik a nedvesség. Évi 6 méter eső esik. A korábban említett Milford Sound-ban a rekord 1130 mm. Egy nap alatt. Azért ez elég bődületes mennyiségnek hangzik. Viszont most a nyugati végek megajándékozott még egy szivárvánnyal.

Miután kincset nem találtam a tövében, csalódottan fókuszáltam a keleti partra ismételten. Ennek érdekében már csak át kellett kelnem az Alpokon. Esőben a szerpentineken. De belül jólesően mosolyogtam, legalább a cipőm száraz marad, nem mint az átkozott Tasmániában! A hegyekben, meg általában mindenütt rengeteg híd van a különböző vízmosások, folyók okán. Ezeket praktikusan egysávosra készítették többségében, így mindig valakinek elsőbbsége van. A Vegyépszer bizonyosan dühöngve venné tudomásul kevesebbet tud lopni arányaiban egy ilyen rendszeren.
Mivel véget ért a kölcsönzés, s nem volt egyértelmű tisztán kell-e (lemosatva) visszaszolgáltatni a gépjárművet, hát úgy döntöttem majd én letörölgetem. Az eső épp csak elállt ahogy átverekedtem magam a hegylánc keleti oldalára, s volt csomó budipapírom feleslegesen, mivel négyes volt a minimum kiszerelés anno, amikor vettem.
Szépen letörölgettem hát a járgányt, de úgy, mint autót mint soha életemben.

Christhurchben aztán visszatértem korábbi szállásomra, majd próbáltam valami elemózsiát találni. Húsvét vasárnapja volt, de csak szimplán a vasárnap is elég lett volna, hogy SEMMI ne legyen nyitva. Beleértve a döghúsos McDonald's és egyáltalán minden vendéglátóipari egységet. Éttermek is csak este nyitnak, 5-6 után. Végül aztán megelégedtem egy italautomatával, s valami cukros löttyel. Ha ezt tudtam volna... megint veszek egy takeaway FishN'Chips kiszerelést, gigantikus mivoltával megint teljes rendszerújraindítást okozna szervezetemben. Még megtettem a szokásos rutinom, mosás egyebek.
Reggel pedig a hajnalpír első sugaraival kéz a kézben irány az állomás és a TranzAlpine vasút. Azaz vissza a nyugati oldalra, át az Alpokon. Megint. De jó móka volt, és olyan marhahúsos cheddarsajtos pitét ettem, hogy emlékét szívemben örökké megőrzöm.

A vonat mintegy 4 és fél óra alatt szeli át az országot, 45 percre rá csatlakozás Észak felé, ezúttal busz, 6 óra. Sosem értettem miért olyan időigényesek itt a buszok, de most értelem gyúlt az elmémben. Mert kb. 90 percenként 30 percre megállnak. Hadd egyen-igyon az utas. A buszozás lényege itt nem a helyváltoztatás, eljutni B pontba, hanem a napi kirándulás, az időt közösségben tölteni, kávézókban üldögelni, ajándékboltokat inspektálni. De kétségtelenül van egy összetéveszthetetlenül nyugtató miliője. Közben legalább megírtam lemaradásom nagyobbik részét.
Estére Nelson-ba toppantam be, s itt egy igazán különleges szállás oltalmát élvezhettem. Erről majd a következő bejegyzésben bővebben...

Arra gondoltam hamar feltöltöm a blogbejegyzést, de az egyébként kivételesen ingyenes hálózat rendszeresen kidobált, így a képek feltöltése bosszantóan hosszadalmas és idegörlő aktusként marad meg emlékezetemben. Végül a városka esti "forgatagában" való elvegyülés így elmaradt.
Következett a nap, amikor elhajózok az ismeretlenbe, vagy legalábbis az északi szigeti Wellingtonba. Ehhez még le kell birkózni egy etapot busszal Picton kikötőjéhez, ami 2 és fél óra...
Egyébként méltánytalanul söpörtem félre a déli sziget északi csücskének felfedezését. Ha egyszer még erre járnék valaha, mindenképpen eltöltök pár napot az Tasman Nelson körzetben. No mindegy.