Még annyit Tasmániáról, hogy ez volt az első alkalom, hogy tavakból ittam. Forrásból már előfordult, de tóból még nem. Az egyetlen hibája a helynek a közlekedés, noha ez is talán része az élménynek. Itt senki nem siet sehova, sőt az sem gond, ha el kívánnak jutni egy légvonalban x km-re lévő helyre, akkor az 5x annyi, mivel nincs út a nemzeti parkokban. Ez mondjuk lehet helyes is. De menetrendet követő busszal egy éjszakát általában el kellene tölteni valahol egy 4-5 órás autóút esetén, mivel nincs csatlakozás. Persze ezzel meg támogatják a szállásadókat. Tasmánia fura világ.
Tehát Melbourne... Okosan két eszközön is ott van az összes előre megváltott jegyem, szállásom elektronikus visszaigazolása, s így örömmel mutattam is a check-in pultnál Christchurch felé. A hölgyike meg kérdezte, van-e jegyem kifelé is Új Zélandról. Mutattam neki azt is. De papír formátumban kell neki. Mondom, az nem baj most még csak oda utazom és az nem is az ő társasága? Nem, neki kell, mert kéri a bevándorlás. De hát ő egyrészt ugye nem bevándorlási hivatalnok, ez Ausztrália még, másrészt majd ott én megbeszélem. Neki kell, menjek és nyomtassam ki. Hát mit volt mit tenni, okos enged... Egy helyen lehet nyomtatni, 700 Ft per oldal.
A nap tippje: Nyomtatási szolgáltatást indítani a Melbourne repterén.
Na, sikerült felkerülni a gépre, Új Zélandban a sátramat kitesztelték mindenfélére, nem csempészek-e be valami invazív fajt, dudmót, akármit. De nem, mert én rendes kissrác vagyok. Béreltem előre autót, amit egyébként soha többé nem teszek. A gép reggel 6 előtt ért oda, de 8-ra kértem a kocsit, gondoltam addig átnézem a neten mit is akarok csinálni itt. Jobb későn, mint soha ugye... Persze azért nagyjából tisztában voltam a terv körvonalaival. Meg fel is kellett tölteni az elektronikát.
A bérlésnél mondták köthetek biztosítást bizonyos önrész fedezetre, ha valami gond lenne. Három opció volt:
0 fizetés, de 2500 dollár zárolása hitelkártyáról
20 dollár per nap és 350 dollár zárolása
27 dollár per nap és nincs szükség semmi egyéb letétre
Mondom a gyereknek, hát én a honlapon kértem a 27 dollárosat pluszban, bár ott nem ez volt a neve, és mutatom neki. Közli az más és az nem a saját cégük eljárása és követelményei szerinti, de ez igen. Az egy másik valami, ami utólag visszatéríti, ha baleseted van. De az nem jó, mert náluk ugye ez a szabály. Hát mondom, ez így nem kerek. De hát náluk ez a szabály, ő nem tud mit csinálni. (Tegyük hozzá, nem vitatkoztam volna, ha lenne 2500 keretem a hitelkártyán, amit csak emiatt a fos kölcsönzősdi miatt igényeltem. De nincs.) S a srác a monitorra bámul, hagyja leülepedjen bennem az információ. Értettem én már az elején, a rossz végén állok annak a bizonyosnak, s csúnya véget ér szempontomból a történet mindenképpen. Mert ugye lemondhatom, s akkor talán egyszer majd valamilyen úton-módon visszakapom a bérlés díját, meg a felesleges extrát, ami ugyanaz, de mégsem, mint amit kér most. Vagy fizethetek pluszban minimum 20 dollárt naponta valami olyanért, amiről nem volt semmi információ. A gyereken meg látszott tudja, hogy tudom, s mindketten tudjuk, mi lesz a vége: meghunyászkodva lehajolok a szappanért. Háttal neki.
Végül kifizettem, mondtam adja hamar a kulcsot, mert élvezni akarom már a nyaralást, s ez nem az a része. Fura dolog ez a bal meg jobb oldali közlekedés. S ha ez nem elég még az autók is némileg át vannak alakítva értelemszerűen. Például ki van cserélve az irányjelző, meg az ablaktörlő manager. A sebváltó is magától értetődően bal kéznél van ugye. Egyszer dumáltam egy izraeli stoppos csajjal, s azon nevettünk legalább a pedálok sorrendjét, meg a sebességeket a váltón nem tükrözték. Szóval irány a város, gondoltam megnézem, amíg be lehet jelentkezni a szobába, s kialudni az éjjeli utazást. Vezetni fura volt azért elsőre, mert mikor az ember a tükörbe nézne, jobbra fel, de ott nincs semmi, ahogy balra le sincs. Néha sikerült ablakot is törölni indexelés helyett. Illetve az első párhuzamos parkolásnál is a megszokás szerint ugye az út bal oldalára állva majdnem addig húzod a kormányt ahol ülsz, hiszen ott az autó széle. Kivéve ha a jobb oldalán ülsz az autónak... Már meg is értettem miért volt az összes bal első dísztárcsa lenyúzva a kölcsönzőben. Egyébként esős időben rengeteg autót láttam egyet csak úgy indexelni az utakon. Másnál sem volt evidens az új felállás.
Christchurch az egyik legnagyobb város az országban, s mint később felismertem itt nem divat emeletes házban lakni, mindenkinek van saját kertecskéje, házacskája. A fővárosban is. A vicc, ezekben a városokban a látnivalók - legalábbis az épített örökség - nagyjából az 1860-1880-as évek épületeire korlátozódik. Ez a "történelmi büszkeség". Ilyen épületek általában a bankok, katedrálisok és börtönök.
Christchurchben katedrális van, a városközpontban, s körülötte pár egyéb szép épület. Illetve volt. 2009-10-ben a földrengés tereprendezett, a (történelmi) belváros még mindig újjáépítés alatt áll. Konkrétan le van zárva egy pár négyzetkilométernyi terület hermetikusan. Látnivaló hát nem sok volt, de legalább bevásároltam. Még polifoam-ot is vettem, amit aztán majd itt fogok hagyni. Tasmániában 80 dollár volt a legolcsóbb, itt 10. Ez már barátibb azért.
Végül sikerült korábban megszállni a szobát, 5 nap után zuhanyozni, minden nedves-büdös-koszos ruhát kimosni. S aludni egy keveset. Este még elmentem, hátha kipihenten szebb a lezárt város kerítésen kívüli, földi halandók által is látogatható körzete. Egy kolbászkát ettem azért, s mást már nem is csináltam, csak vártam a reggelt, s az utazást a hegyek közé.
Az úticél Queenstown volt, ami egy másik világ. Rengeteg fiatal van itt a világ minden pontjáról, legtöbb azonban német. Rengeteg van Új Zélandon. A hely minden rétegnek megfelel, a tóparti részen előkelő éttermek sorakoznak, kifelé "premier" szálláshelyekkel. Állítólag. Nekem egy 4 emeletes ágyas szoba egyik ágya is megtette. Először csak bementem és elkértem a kulcsot. Volt egy kis utazási iroda is bent, ott foglaltam egy helyet a reggeli buszra a 3 napos túra kezdőpontjára. A baj az volt az útvonal másik végén volt egy opció, amivel nem egyenesen jön vissza az ember, hanem még útba ejti az egyik Sound-ot. Pontosan nem tudom mi a különbség a fjord meg a sound között, de egyébként vmi hasonlóak lehetnek. Persze a gond nem ez volt, hanem az időzítés, a busz azzal a kitérővel 11-kor indult onnan. Az utolsó sátorozóhely pedig 4,5-6 órára volt onnan becsülve. Szóval ha előre megveszem, akkor 5 körül el kellene indulni hajnalban, hozzátéve, 7:45 körül kezd világosodni. Ez túl merész lett volna, így csak egy irányba vettem jegyet s lesz ami lesz. (és persze volt olyan autókölcsönző, ahol le lehetett volna adni itt a kocsit, majd elvenni egy másikat pár nap múlva. De késő bánat, így legalább pár túrázás szempontjából haszontalan dolgot nem kellett a hátamra vennem...)
Mivel tudatában voltam napi egy almát és egy mandula szeletet vagyok hajlandó felcipelni a hegyekbe, gondoltam eszek valami komolyabbat. Előtte még tiszteletemet tettem egyéb vendéglátóipari egységekben is.
Végül aztán a lokál kedvencet választottam egy pizzériában. A szép kislány rábeszélt nagy nehézségek árán egy sört is igyak. Ezt duzzogva elfogadtam, s beletörődtem sorsomba, ismét használnom kell sörre specializált ízlelőbimbóimat. A sör elég lassan jött meg, bár nem tűnt fel igazán. Ugyebár mindig a helyi kimérésben lehet megismerni a hely lenyomatát. Ez külhonban sincs másként. így szórakoztatott addig a mindenféle egyéb történés. Eljött aztán az esthajnalcsillag az égen, s fénye kijelölte számomra az időt és helyet, azaz most és aludni. Indultam is volna, hát számlát ide. De a szép hölgyike nem volt sehol, így egy kevésbé takaros menyecske figyelmét igyekeztem megragadni. Kértem is hozza a számlát, de aztán vagy percekig nem történt semmi. Bizonyára igen árván és szomorú ábrázattal várhattam a megváltást székemen, mivel eredeti csinos leányzóm állt meg mellettem, s kérdezte mit tehet értem, s pakolgatta vállam, meg simogatta hátam. Hát mondom, egy számla éppen kielégíti minden vágyamat, ha azt idevarázsolja, máris boldoggá tesz. S lőn. A sört nem számították fel, mert szerintük indokolatlanul sokat várakoztattak. Lelkük rajta...
A szobában aztán kiderült tini germán csitrik lesznek többek között a hálótársaim, legalábbis a szobát megosztani értelemben. Az egyiknek szembetűnően nagy tejhozama lesz majd egyszer, olyannyira, hogy az (férfi)ember nem is tud nem bizonyos pontra fókuszálni, ha látja, így inkább felmásztam az emeletre és lehunytam szemeim. Azonban ezek a leánykák valami gonosz germán csínytevőről beszéltek, egyikük szerelmi csalódásába nyertem betekintést, vagy behallgatást. De aztán szerencsésen jutottam át az álom mindentől óvó birodalmába rövid időn belül.
Reggel aztán korán indulás a buszra, esett persze, de azt ígérték, délutántól jön a jó idő. Hát jött az igaz, de azért vagy 2 fok volt éjjel.
Itt a tasmániaival ellentétben, nem a túrára fizet az ember, hanem napra pontosan megmondja hol akar éjszakázni. Sátorral két helyen lehet, ha kunyhóban akarsz, abból van vagy 6. És a kunyhó itt erősen szolíd egyszerűsítés. No, de én sátoros vagyok, jurtában kifejlődött hungarikum!
A legjobb arc az egész vakáció kezdete óta ez a srác.
Neki így nem volt sátra meg ilyen felesleges dolgok. Volt egy fóliája, amit kifeszített mikor esett és aláült. Meg egy hálózsákja. Ezen felül egy pengetős hangszere, amin esténként játszott és dudorászott. Mondtam is neki, ez igen barátom. Csak annyit válaszolt nézzek körül milyen szép itt minden, hát nem zenélésre való hely?! Jó arc volt. Bár én valószínű az első 100 méter szintkülönbség után ripityára töröm a gitárt és nem cipelem tovább, de tényleg minden elismerésem, ez igazi jó stílus.
Itt aztán mentem 700 métert fel meg 500 métert le egy nap alatt, mármint magasságot tekintve, de tényleg szuper ki út volt. Eredetileg a Milford Track-et akartam, de arra már január végén is csak októberre volt időpont (szálláshely). Maradt hát a Routeburn.
Harmadik nap végül felkeltem fél hat magasságában és hatkor elindultam elérjem a buszt a soundba (legyen öböl). Ez vicces volt, fejlámpával köveken mászni az erdőben, de eljött a kikelet, s időben oda is értem. Itt felkéredzkedtem az egyik buszra, s már ott is voltam a Milford Sound-nál. Mivel a sofőr felírt ugyan a listájára, de kommunikációs hibát vétett, így egyszer csak hallottam a nevem a sétahajón, még a kikötőben.
Előtte röhögtem, mert ki volt írva, a kapitánynak jogában áll kitenni a problémás utasokat. El is képzeltem, kihajít valakit a nyílt vízen. Piszok Alfréd rábök és Tuskó Hopkins elegánsan gigán ragadja a delikvenst, majd a hajókorlát felett útjára engedi áldozatát... De most én voltam za utas és leszállítottak. Mivel a sofőr nem szólt külön a hajósoknak, nekem meg csk adta a beszállókártyát. A létszám nem stimmelt, így nem indultak. Majd kiderítették én vagyok a rákos sejt. Na mindegy, végülis ekkor még nem fizettem semmit. Egy óra múlva meg vígan az elsők között vettem birtokba a tatot egy másik teknőn, s ezúttal már szépen kisiklottunk a hullámok ölelésébe.
Itt egy kékszemű lány megkérdezte én is Tasmániából jöttem-e, a sapka miatt. Persze onnan, de életemben sak 5 napot töltöttem ott el :)
Queenstown meglepően messze volt, este 8 körül azért megérkeztünk. Itt első utam a boltba vezetett, igazából egy joghurtot akartam venni reggelre. De...
Szerelem volt első látásra. S egymáséi lettünk már az első éjszakán. Igazából fele is bőven elég lett volna, de így kellette magát, s én a bódulatban már nem bírtam gondolkodni. Miután megettem, az egész napos gyaloglás, buszozás, hajózás, fáradtság ellenére, még sétálgatnom kellett több mint egy órát, testemből távozzon a mázsás súlyként rám nehezedő afférom emléke is. Szervezetem hát feldolgozta a gyorsan jött, ámde intenzív csapást, s ideje volt útnak indulni a keleti partra. Pontosabban Dunedin városkába. Különösebben nem hozott lázba maga a település, csupán a Déli Látványorgia út része volt. Éjfélig vezettem, aztán egy település szélén a játszótér-akármi mellett vízszinteshez közelibe helyeztem az anyósülést, s átlényegültem anyóssá. Kelés 7 óra!
Dunedin kulinaritás és látványosság terén két kiemelkedő hibriddel rendelkezik. A Cadbury csokimennyország és a sörfőzde. Mindkettő látogatható mint múzeum, gyárlátogatás és kostoló triatlon. Egy ilyen helyzetben a dilemma rettentő, de a vezetés terhe alatt a sörgyár kiesett. Amúgy van még itt híres egyetem (útikönyv szerint) meg a világ legmeredekebb utcája. Ez nem az, de volt a lépcső tetején egy kiadó lak, én nem sikítva menekülnék, de tuti nem másznék fel ide naponta.
Mivel a napi program egyáltalán nem volt kötött, sem időhöz sem úticélhoz, így láttam a térképen egy kastélyt jelölve, amit megnézésre érdemesnek nyilvánítottam. Az ítélethozatal felett érzett kéjes örömömben be is pattantam a volán mögé, s irány a város melletti félsziget.
Minden túlzás nélkül mondom, ha valaki egyszer tilóba dugja a fejét, s nősülni támad kedve (a barátnőjének), akkor ez egy tökéletes nászút célpont lehet. Van itt egy Portobello nevű piciny település, s no meg a kastély a magaslat tetején, s így tovább. Pár kép.
A Larnach kastély egyébként egy család kezében van, akik ténylegesen itt élnek, vagy éltek a képek tanulsága szerint. Nincs semmi korlát sehol, nagyon szépen rendbe van téve, tényleg az az érzése az embernek a komornyik mindjárt kilép az árnyból, s megkérdi tálalhatja-e az uzsonnát a verandán. Bent kérték a fényképezést mellőzni, de ha egyszer kastélyt építenék, én is ilyet és ilyen helyre tenném. Az eredeti tulaj, Larnach apja Skóciából menekült az 1820 években, ha jól emlékszem. Az éhség elől. Jött aranyat ásni. A fia, aki aztán a kastélyt építette bankár volt. Voltak képek, ahogy sátorra ki van téve a Bank of New Zealand. Szóval a nincstelenségből kastély. Nem irigykedem, csak elgondolkodtam ma vajon ez egy valós forgatókönyv lehetne-e.
Itt a parkolóban egyébként kiterítettem minden neves holmimat még a túrából, így a kocsi mellett feküdt a sátor, póló miegymás. Meg is száradt mire végigsétáltam az épületet és a parkját.
Később aztán mentem tovább dél felé. Itt persze hegyek nincsenek, ellenben tengerpart igen.
Íme a háttérben Chile, vagy valami hasonló.
Pár látnivalót kihagytam, mivel csak apálykor megközelíthető, annyira meg nem voltam időmilliomos azért... Végül elértem Invercargill-t, aminek véletlenül tudtam a létezéséről egy filmből. Itt úgy döntöttem ideje kipróbálnom milyen a tényleges sznobi kempingező élet, s bekanyarodtam este egy Holiday Park-ba. Ezek nagyjából minden helyen megtalálhatóak, van sátorhely, árammal ugyanez, lakókocsi, lakókocsinak beálló hely, kabin, házikó. Kérdeztem milyen opciók vannak, s mennyiért. Végül a kabin-t kértem, bár fogalmam sem volt mit is jelent az. Azt tisztáztuk van benne ágy, meg műholdas tv. S más nem is volt. Vicces kis szállás, de praktikus. Egyszer építek egy ilyet magamnak és abban fogok lakni.
Itt pár nap után újra meleg zuhannyal ajándékozott meg az élet. Még lenéztem a városba, 20 perc volt nagyjából. Legnagyobb örömömre találtam egy pékséget, ami reggel fél nyolckor nyitott. Volna, mert nem volt nyitva még fél kilenckor sem.
Haladtam tovább még kicsit a déli parton, azaz Új Zéland legdélebbi pontjához közel. Aztán Északnak vettem az irányt, s vígan szeltem a kilométereket az Alpok felé ismételten. A hegyóriások kibontakoztak a messziségből, s barátságosan integettek ki felhőtakarójuk alól. Itt csupán annyi volt a célom, átjussak a nyugati partra, tehát átkeljek a hegygerincen.
Estefelé Haast városkában úgy gondoltam ki kell próbáljam a FishNChips itteni változatát is. A helyi sláger a Blue Cod, tőkehal halacska. Volt a város(központ) szélén egy Takeaway, azaz elvitelre szakosodott egység. Nem túlzok, amíg bementem rendeltem és megkaptam a készterméket kb. 35 ember fordult meg ott. Előtte körbeautóztam a belvárost, mindösszesen 1 autót láttam. Biztos valami függőséget okozó anyagot kevernek az elemózsiába... No, de mentem, mondom a lánykának adjon a lokál kedvencből. Hát az a Blue Cod, hány darabot. Legyen kettő. Krumpli jár hozzá alapból? Nem, mennyit kérek fél tölcsér, vagy egy tölcsér. Hát nekem ez annyit mondott, mint politikusnak az igazmondás fogalma. Legyen a tölcsér.
Pár perc alatt megkaptam, szépen újságpapírba csomagolva. Az utca túloldalán, ahol parkoltam is egyébként volt pár asztal, így azon melegében fel is tártam mi van a csomagban. A tölcsér krumpli egy rettenet! Szerintem úgy másfél kg. Szégyenszemre nem is bírtam megenni...
Lekanyarodtam Haast Beachre, mivel sokat ígérő neve volt. Terveztem a tengerparton aludni, így végre közeledett a megvalósuláshoz az álom. De nem volt semmi tábla, csak egy út, jobb kéz felé valami magas fű. Gondoltam ez kell legyen a part, de csak néha voltak ilyen letérők, homokos-köves kis öblök. Már sötét volt ugyebár. No a harmadik ilyenbe találomra behajtottam, s lám a 4-5 méter fűfal mögött terült el a part. Túl messze nem akartam menni, mert egyrészt sötét volt másrészt érezhetően lazább lett a talaj, s nem akartam reggel homokásással kezdeni napot. Szépen leparkoltam, egy nyúl elszaladt a kocsi előtt, majd az idilli pillanat megkoronázásaként kezem a borosüvegre kulcsoltam. S itt írtam meg ugye az előző bejegyzést egy majdani későbbi publikálás reményében. Ahogy ezt meg a 6 órás buszúton írom jelenleg...
Az este jó hangulatban telt, a doktorok minden bánatomra gyógyírt kínáltak. Az eső is eleredt. Egy intermezzo történt mindösszesen, egy terepjáró kanyarodott be ugyanabba a bekötőútba, de látták már épp pakolok a csomagtartóban, s bizonyára más helyet kerestek a népességszaporulat növelése érdekében. Mea culpa.
Reggel aztán frissen fiatalosan ébredtem, a program audiencia kieszközölése volt Ferenc József fenséges színe előtt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése