Búcsú Tasmániától

Előszónak talán annyit érdemes tisztázni, jelenleg West Coast-on ülök az autóban, egész pontosan Haast Beach homokján parkoltam le éjszakára. Mivel sötétben nincs mit nézni, így amíg elálmosodom, jegyzetelek az utókornak. Aztán majd holnapután feltöltöm, ha a vonat előtt amúgy is a városban várom ki az álommanó érkezését.
Amennyiben meglepő fordulatok jelennének meg az irományban, annak oka, hogy mérhetetlen szomorúságomban s elkeseredettségemben a tengerpart kínálta az egyetlen lehetőséget, hol magányomban elbújdoshatok az emberek elől. Az élet nagy kérdései újra és újra a letargia mélységesen feneketlen bugyraiba taszítanak, s nincs már kiút nekem többé. Már-már a szirének énekének engedvén a hullámok lágy ölelésébe menekültem életem egén fekete fellegekként tornyosuló problémáim elől, mikor eszembe ötlött, mi is lehetne a gyógyír háborgó lelkemnek. A balzsamként ható elixír az orvostudomány s minden bizonnyal ezzel karöltve a lélekbúvár tan műremeke. Lássátok hát, mi csepegtetett reményt, s festett koponyám falára egy derűsebb holnapot:

Igazából pont ilyen tengerparti éjjelre készülvén tettem a hátizsákba két üveggel még anno :)
No, a hosszú bevezető után, hol is hagytam abba... No igen, az Overland Track Tasmániában.

Már kissé leülepedett az élmény, így én is derűsebben látom már a históriát. Maga a túra úgy néz ki, hogy van ugye házikó x kilométerenként, s ott töltheted az éjeket. Ha a kunyhó kihasználtsága éppen optimális, akkor kénytelen vagy sátrat verni. Mivel én a közlekedés sajátosságai miatt, s persze az időtényező folyományaként kb. 3 napba kellett szorítsam a 6-7 napra ajánlott túrát. Igazából ezzel nem is lett volna baj, ha az ilyen sétákhoz az ember hatalmában lenne megválasztani az időjárást is. Mert az rendben van hogy terepen gyalogoljunk 25 km távolságokat, csak amikor még az is megvan, 4 nap múlva egy reptéren kell lenni, ahova nincs buszközlekedés, ellenben 200 km, nos, akkor az ember nem örül, ha még esik is. Pedig ezt ígérték csütörtökre.
Lenyomtam hát az első 46 km-t szerda estig, remélve belesimulhatok a kunyhó ölelésébe. Azonban mindenféle neveletlen népek már ott tenyésztek, s így a sátorverés mellett döntöttem. A sátrat még ki sem nyitottam addig, ígya szürkületben álltam neki tanulmányoni mi is a csízió. Persze sikerült, s pont olyan volt, amilyennek képzeltem. Itt közben mindenféle állatok ugrándoztak körülöttem, volt egy fekete minikenguru is, de arról nem sikerült fotót készíteni.

Magam sem tudtam, jobb lenne vajon, ha esne az éjjel már, vagy inkább csak másnap délutántól. A lényeg, azt kívántam, miközben rózsafüzért morzsolgattam képzeletben, legyen legalább 4-5 órám holnap eső nélkül az utolsó 19 kilométerre. Aztán éjjel 2 körül kopogtatott a felhő a sátram tetején. Én jó házigazda lévén kinéztem, s betessékeltem, de ő visszakozott. Aztán pár perc szünet, s megint csöpögött. Ekkor gondolkodtam, jobb volna-e vajon sátramat a kunyhó előterébe költöztetni a kinyúló tető alá. S erre a kimondatlan kérdésemre villámlásokkal adott választ a természet. S én mint esendő kis porszem mindeme intelmet befogadtam elmémbe, s serényen felnyaláboltam sátorfámat, s harcálláspontomat a kunyhó eresze alá helyeztem. Aztán fél óra múlva nagy szomorúság érhette az égi lényeket, számolatlan könnycseppel borítva az éji Tasmániát.
Nekem egyik szemem nevetett, másik sírt... Örültem kibabráltam az esővel, s száraz marad a sátor, s én is garantáltan, de másrészt nem volt nehéz belátni, minimum jó esetben is csupa sár lesz minden másnap... S itt jött az én fő problémám. A cipő. Nekem ugyanis egy pár, vízállónak mondott cipellőm volt raktáron. Meg egy 40 peso-s papucsom. Mivel tudtam, ha átázik mégis, vagy csupán csak csupa sár lesz a kis topánkám, már akkor is meg leszek lőve, mert éjjel nem valószínű megszárad, másnap meg ugye utazás Új Zélandra. S persze lehet venni cipőt, csak ahhoz el kell jutni valahogy a városba... Szóval ez aggasztott főleg.
Hát reggel is esett.. De aztán 10 körül már kicsit mérséklődött, így elindultam. Esőkabát, rövidnadrág. Legalább egy száraz melegítőm legyen éjszakára. Hajrá. Az első szakaszt szerencsésen megúsztam, 10 kilométer, az 5. napi etap az ajánlás szerint. Az eső elállt indulás után kevéssel, s csak érkezés előtt kezdett rá úgy igazán, de akkor már csak 10 perc volt a kunyhó. Ott aztán gondolkodhattam, lenyomjam az utolsó szakaszt a tóig még aznap, vagy csak reggel. Mivel péntekreugye jó idő volt a jóslásban. Addig. Ugyanis ki volt függesztve, keddig marad az eső... No hát akkor már mindegy, félig vizes vagyok, legyen meg az ő akarata. Vagy inkább az enyém persze.

Volt két hölgyike, éppen a kiwik földjéről, akik szintén a folytatás mellett döntöttek. Persze nekik kb. szkafanderük volt, amivel hulló pH1 vagy pH14 közepette is babapopsi bőrrel jutnának át. De én még vártam kicsit, hátha alábbhagy, de nem tette az átkozott! Donnerwettersturmunddrang... Elindultam hát, s ez volt, amikor eljutottam rövid időn belül a mindenmindegy állapotba. Tudtam odaérek majd előbb-utóbb. De igazából amikor egy 7 km hosszú pocsolyában kell végigmenni, s zuhog felülről is, sár van, s csúszós kövek és gyökerek. Nos, nem mondom megváltozott az életről alkotott képem, de valami nüansznyi változás azért alighanem végbement bennem. Reménytelenül gázoltam a vízben a bizonytalan felé. A vízálló cipő pedig vízálló, csak nem erre a tesztelésre. Gumicsizma, na az jó lett volna. A baj nem lehetett az ösvényről letérni, mert sűrű bokorfal övezte, s mint ösvény leszerepelt, átlényegült vízelvezető árokká.
Különböző elméleteket gyártottam miért nem esek el. Például mert a cipőm már nem nedves, hanem maga a víz, s mit ilyen szerves egységet alkot a többi vízzel körülöttem. A vízmolekulák rendszerében pedig, már nem vagyunk kívülállók többé. Egy másik elméletem megnyugtatott, a hátizsák megvédi a gerincem a töréstől legalább. Satöbbi...
De megérkeztem, s láttam vígan füstölög a kunyhó kéménye. Belépve népes társaság volt, de egy hely azért akadt. A kályha itt nem a megengedett-javasolt 10 fok megtartását célozta meg, csak úgy izott benne a szén. Természetesen számolatlan nedves ruha vette körül, s bakancs. na mindegy én is betettem a közösbe amim volt, vidáman vettem tudomásul, a száraznak hitt zoknik, sajnos a hátizsák alján voltak, nem zacskóban, így bár a zsákot óvta az esőtől a burok, de mikor letettem, alulról felszívta a vizet... S pluszban még pár piócát is leoperáltam a lábfejemről.
A rádión beszóltam a tó túlpartjára, másnap kompozni kívánok, s 11:30-ra kaptam is lehetőséget. Pozitívan álltam a dologhoz, lesz még pár órám szárogatni, s pluszban még marad vagy 7 órám elérni a reptérre, ami ugye kb. 200 km, s alternatívaként a stoppolás volt terítéken.
Reggel az okosok nem tudtak begyújtani, mivel nedves volt a gyújtós... Milyen meglepő, mivel esett egész éjjel. Evidens volt számomra, hogy hozni kellett volna be pár gallyat még este a másnapi tűzhöz, de el voltam foglalva más problémákkal. No mindegy, azért begyújtottunk, örültek, kérdzgették, aha ez a magyar módszer. Mondtam nekik, felénk nagyon trükkösnek kell ám lenni, mi mindig vízcseppel a napsugárral gyújtunk tüzet. Erre kérdezték nincs gyufa felénk, de mondtam az túl egyszerű, csak egyik magyar feltalálta nekik, más is tudjon tüzet gyújtani. Na persze, mondtam csak viccelek.
A cipő nem volt száraz, de többé-kevésbé komfortos volt. Átkelés után azonnal leszólítottam a parkolóban egy fiatal párt nem vinnének-e ki legalább a főútig, s persze, visznek, de nem Hobart felé mennek. Mondom, nem baj már az s remek. S mentem a hátizsákért. Útban vissza, jött szembe egy idős pár, kérdem őket is, elnézést, nem Hobart? De, igazból, igen, kis megállóval. S ők elvittek! Kiváló! Meg voltam mentve.
Megálltunk még a Fal fantázianevű kiállításon, aminek a lényege: van egy ipse, aki 2005-2015 között megfarag 100 méternyi fát (magasság kb. 2 méter) a területre jellemző történelmi emlékképekkel. Egyébként valóban lenyűgözően szépen farag, bár azt túlzásnak érzem, hogy a leeső forgács egy maréknyi egysége celofánban 8 dollárért eladó. Még ettem is némi meleget, mentás báránypite, gyömbérsörrel.

Hobartban aztán még volt időm, így vettem fel pénzt, biztos, ami biztos, s ettem egy Fish'nChips-et. Repülőt is elértem. Melbourneben pedig volt pár órám a Christchurch-be tartó gépig.
Sajnos elfogyott az első üveg bor, így itt most zárom is magvas gondolataimat.