Az utazás napja

A cudar idő ellen folytatott harcban immár győzelemre álltam tehát, így nem volt miért küzdenem tovább az elemekkel. Naganóba vonatoztam hát, s ott is töltöttem az éjszakát. Mivel itt meglehetősen fáradt voltam, nem sokat keresgéltem szállást, az első amit megláttam az állomással szemben volt, s nagyjából 4000 jen-be került. Itt kértem még reggelit is, illetve rábeszéltek, mert milyen menő már Japánban szállodában reggelizni :) Persze erről foglalmam sem volt, de hát egyszer élünk...

Hajnalban akartam indulni Tokióba, de aztán a reggeli ugye keresztülhúzta számításaimat, s akkor már úgy éreztem el kellene mennem a naganói híres szentélybe is, ami kb 1400 éves, s különlegesség, hogy a gyengébb nem képviselői előtt is nyitva állt. Ez amolyan zarándokhely, s életében egyszer minden hívő meglátogatja.

Ezt követően már nem volt miért maradni, irány hát a főváros. A Pályaudvar nem semmi. Ezért kiérdemelte a nagy P betűt is.

Azért valahogy kikeveredtem, vagy mondhatnám kisodortattam magam a tömeggel, s megtekintettem a császár lakhelyet körülölelő parkot. Eredetileg arra gondoltam a Nemzet múzeumba elmegyek, az mégiscsak valamit kell tartalmazzon a hely miliőjéből. Alapvetően a helytörténeti és nemzeti múzeumokat Európában nem szeretem, mert mindenhol ugyanazt lehet szinte látni, de ez mégiscsak valami egészen más kell legyen... S az is volt. Tehát a vasútállomás közelében voltam még, így megkérdeztem pár békés járókelőt, hol is fekszik a múzeum, milyen metróval lehet eljutni oda. A tősgyökeres bennszülöttek nem igazán vágták az angolt, így végül feladtam, s megkérdeztem két sápadtarcút. Meg is tudtam a titkos információt. Ment oda vonat meg két metróvonal, az egész egy parkosított közegben található, karöltve egyéb múzeumokkal. Aznap ugye vasárnap volt, s okos Márton kitalálta milyen jó is lesz majd vasárnap lenni Tokióban, nem lesz se tömeg, se tülekedés. Megyek le a metróba kis feszültséggel bensőmben, de igen, ezt nevezem én a taktika és tudás játékának! Sehol senki, a metrókocsikon csomó üres ülőhely! Gondolatban többször vállon veregettem magam... A metró amivel mentem nem pontosan a parkhoz vitt, kis séta előzte meg célom elérését. Az utcákon is limitált volt a gyalogosforgalom, tulajdonképpen nem látszott egyáltalán a város lakóinak milliós nagyságrendje. Volt útközben bonsai vásár is, csak úgy egy iskola udvarában. Ennek kifejezetten örültem, mert mindenképpen szerettem volna látni pár bonsai-t mielőtt elhagyom a felkelő Nap országát.

S hirtelen ott álltam a park bejáratánál. S ekkor legmélyen belül... halálhörgés, siralom... A parkban volt egész Tokió lakossága. Az egész... Brühühü. Az első sokk után agyam és érzékszerveim vészleállását követően újraindultak, s már kezdtem a dolog mókás oldalát látni. Volt egy csónakázótó, ahol a vízfelület jelentős része telítve volt vízi járművekkel. Úgy nézett ki mint a dodzsem... Komolyan. Aztán kitaláltam a megoldást. Valószínűleg azért kell ennyi hajó egyszerre, mert különben nincs elég víz... mert ugye, minden vízbe mártott test... kiszorít némi vizet. így kevés vizecskével is lehet egy tó látszatát kelteni, ha milliónyi hajót engedünk bele. Zseniális gondolat! S ezután jött a kálvária. Át kellett jutni pár hídon és úton a valódi parkba, mert ez csak vmi csónakázós szárny volt. S itt már tömeg volt. Lassú haladással. Néztem is az órám, vajon 3 óra alatt elérem-e az 500 méterre lévő múzeumot... Nagy nehezen átevickéltem. S ekkor újabb próbatétel következett. Jesszus szakállára, hisz itt cseresznyevirágzás van!!! Ó neeeeeeeeeeee... A fő park telis-tele volt. Emberekkel. Mindenütt. Itt megutáltam Tokiót. Pedig első két óránkat nagy megértésben és barátságban töltöttük. De a cudar mindenit, ha így hát így, barátság vége.

Azért kimerülve a múzeumot is sikerült végre a látótávolságomba hozni, s ez felvillanyozott, utolsó métereimet már-már szökellve tettem meg. Bent persze nyugalom volt, s jóval kevesebb ember. A kertje tényleg szép volt, ahol éppen a 140. cseresznyevirágzást ünnepelték. Illetve most tartották a 140. alkalommal ott a kertben. Nem rossz.

Itt nézik a birkák a virágzást. S örültek, ha a szél lefújt pár szirmot.

Innen már csak vissza az állomásra, s a vonatra Osakába. Az utolsó két éjszakára itt volt szállásom. Ez volt a legolcsóbb mind közül, kb. olyan 8. kerületes világban. Voltak hajléktalanok szép sorban aludtak, s látványosan sok kocsma volt (szolid kis függönyszerű intimitásőrrel mely a bejárat és az ablakok előtt lóg kívülről, s ha be akarsz kukucskálni fel kell emelned, vagy be kell menned), főleg fásult arcú idősebb emberekkel. Pár részeg mászkált-dülöngélt erre-arra. Egyik az esernyőjével kardozott egy láthatatlan ellenséggel. Szóval a környék nem volt 5 csillagos, de örültem ennek is, mert így többet lehet látni a valóságból. A szállodában a recepción csodák-csodája a figura angolul is beszélt egészen tűrhetően. A hely olyan volt egyébként mint egy lerobbant munkásszálló, de a zuhanyzó a wc és az ágy ellen nem volt semmi kifogásom, azok jók voltak. A szoba maga aprócska volt, egy gnómok méretére készült vas ajtó volt minden szobán, bent a padló többsége csikkek által kiégetve, a bútorok kopottas sárgás színe sem a szoba melegségét támogatta. No de mint mondtam az ágy kényelmes és nagy volt. Én meg csak aludni akartam itt, nem leélni az életem hátralevő részét :)