Kirándulás Tamperébe

Mivel mára szikrázó napsütést ígért a meterológia, így úgy döntöttünk, elvonatozunk Tamperébe. A jól értesültek tudhatják, töltöttem már ott egyszer 5 hetet, többek között itt is lehetett róla olvasni. De ez már régen volt, így hát ideje volt visszatérni. Az egy másik város, mintha nem is Finnország lenne, illetve legalábbis nem Helsinki. Az emberek hömpölyögnek az utcákon, csomó fiatal van, csomó víz és híd.
Már a túra eleje meghiúsulni látszott, mivel a közeli vasútállomáson megbeszéltük a találkozót Szabival, ahova nekem ugye busszal még el kellett jutnom. A busz viszont késett 5 percet, így siettem az utolsó kocsihoz, ahol már ő a melegben üldögelt. Azonban egy babakocsis lányka szenvedett ott a vonatba való bejutással, hát segítettem neki, s beemeltem a babakocsit a két lépcsőfokon, majd kiszálltam és mentem a másik kocsiba, ahova el kellett volna jutnom. De a kocsi jutott el hozzám. Mert ahogy leszálltam az első kocsiból, a vonat bezáródott, s már el is ment... Pech.
Aztán a másik vágányra közben megérkezett egy másik Helsinkibe tartó vonat, mire átértem az aluljárón át, az is elindult éppen. Pech...
De Finnország lévén 6 perc múlva újabb vonat érkezett, s azt már sikerült elcsípnem.
Sajnos ekkor a napsütés még nem nyert bizonyítást, mivel a látótávolság másik vége a ködbe veszett. De bízni lehet ugye. Felültünk hát a vonatra, s irány Tampere. Délelőtt még odaértünk, azonban köd az továbbra sem akart oszlani. Mit volt mit tenni... el kellett ütni valamivel az időt. A sors pedig úgy hozta, hogy minden tájékozódás híján, hosszú és céltalan botorkálás végén a Plevna hívogató cégére mosolygott le ránk az egyik falról. A sorssal packázni nem ildomos, így betértünk korábbi kedves helyemre, s iziben el is fogyaztottunk a remek házisörökből egy Stout típusút.

Mivel a ködről alkotott ismereteink szerint egységnyi sörelfogyasztásnyi idő alatt az eloszlani nem képes elegy, így gondjaink felett elmélázva egy házi búzasört is kénytelenek voltunk magunkévá tenni. Ezt követően azonban immár nem volt mit tenni, a viking szellem, s a Walhalla áldását kérve kitörtünk saját béklyóinkból, s megindultunk a kofáknak szentelt nagy csarnok felé, köznépnek vásárcsarnok. Itt emlékeim szerint lehetett kapni anno menő finn specialitást, a fekete kolbászt vörösáfonyával. A helyiek ezt így magában fogyasztják, mivel azonban mi a fejlett kulináriával megáldott Közép-Európában szocializálódtunk, így kenyeret is kértünk. Volna. Ha lett volna. De ilyesmit nem tartanak, hisz senki sem eszi azzal, akkor meg minek. Nos, ez logikus. így némi krumplit kértünk mellé. Ajánlom mindenkinek egyen ilyet, a véreshurkához hasonló - de mégsem az - íz megbolondítva némi fenségesen édes lekvárral.

Mikor kicsi pocink megnyugodott, megindultunk a kilátó felé, honnan csodás tóvidék, s szigetcsoportok tárulnak a hegyet megmászó vállalkozókedvű turisták szeme elé jutalomként. Persze, csak ha nincs éppen köd. De hátha ott nincs. De volt. Viszont legalább sétáltunk kicsit, hegyet másztunk, s az úton mindenféle Rambonak öltözött hölgyeménnyel találkoztunk. Komolyan, terepnadrágban, van akinek vállán lőszerek voltak átvetve... Gondoltam lefényképezem őket, de nyomorult kis életem még talán tartogat valamit számomra, s így e korai vég nem felel még meg, hát hagytam a csudába a kockáztatást ilyen marcona amazonokkal szemben.
A kilátóból semmit nem lehetett látni, még a mellette 20 méterre álló rádiótorony tetejét sem. Ezért aztán lesétáltunk a vidámpark mellé, ahol szintén ködbe veszett a kilátótorony teteje. Na ennyit a ködről.
Még sétálgattunk, közben a megfelelő védőitalról azért gondoskodtunk alakalomadtán, s meglátogattuk estefelé a Golden Rax nevű, tömdmagadpizzávalmígbírod helyet. Nos, addig tömtük. Vagy talán kicsit tovább is.
Rájöttem, annak ellenére itt az ember tízezeres nagyságrendben eszik kalóriákat szerintem, mégiscsak ez a leghatékonyabb fogyókúra. Bemész, eszel, iszol, az utolsó kettőt végtelen ciklusban folytatod, míg túl nem csordul benned a verem. Ekkor kilépsz fizikai kereteid közül, s megutálsz mindent, ami étellel kapcsolatos fogalom. Én tuti nem eszek semmit szerda estig most. Akkor is csak azért, mert meg kell látogatnunk egy kis finn ételeket kínáló helyet, s a program ma fixálásra került. Természetesen étkezéssel kapcsolatos kálváriánk előtt.

Aztán még sétálgattunk sokat, s amit lehetett emésztéssel kapcsolatos feszítő gázokat, azt távozni engedtük szájnyílásunkon keresztül. Természetesen mindezt nem a finn alpári módon, hanem igen gentleman módon. S amúgy is, a nagyokatól: jobb kint, mint bent. Az esti 8 órai Pendolino sebesvonatot épp elértük, s így 80 perc alatt már itt is voltunk.
Ha köd nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna... De aki tamperei képekre lenne kíváncsi annak ajánlom a blog első bejegyzéseit, ott mazsolázhat kedvére.